Vitézavatási ünnepi beszéd  

Vitézavatás Budapesten!

 

Vitézi Rend elnök főkapitányának vitéz Molnár Gazsó János ünnepi beszéde.

Ünneplő Nemzetes Magyar Gyülekezet!

Dicsértessék az Úr, Jézus Krisztus! Áldás, Békesség!

Vitézi Rend főkapitányaként külön köszöntöm az idén 100 éves vitéz békei Koós Ottó nyugállományú főszéktartó urat, dr. vitéz lemhényi Zsigmond András főkapitány helyettes – konzul urat az Egyesült Királyságból, vitéz Pákh Imre törzskapitány urat az Egyesült Államokból és lovag bontai Bartha Árpád urat a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend, Máltai Lovagok Magyar Nagyperjelét.

Köszöntöm a vitézavatáson megjelent képviselő urakat, polgármester urakat, az egyházak képviselőit, tábornok urakat, főtiszt és tiszt urakat, határon túli rendtársaink küldöttségeit, rendtársaimat és a megjelent kedves vendégeket.

A vitézség és a rendíthetetlen nemzethűség örökké igaz és soha el nem évülő erényeinek ünneplésére jöttünk ma ide ebbe a csodálatos templomba, Isten házába.

Magyarország 1918-ban, történelme során soha nem látott mélységbe taszítva várta végzetét. Vesztesnek kiáltottak ki bennünket az I. Világháború végén. Noha seregeink minden irányban messze ellenséges területeken tartották magukat. Hős katonáinkra nem virágeső hullott, hanem a vörös terror rémuralma. A magukat győztesnek tartó hatalmak mérhetetlenül megcsonkították Magyarországot, oda dobva területeinket és több millió magyar honfitársunkat a határainkon több száz éve acsarkodó ellenséges népeknek. Nem volt ennél sötétebb és reményvesztettebb korszaka Magyarországnak. Szeretett őseink térdre hullva fohászkodtak az Úrhoz, hogy enyhítse hűséges népének - a magyaroknak szenvedését. S megvagyon írva, aki hittel imádkozik, azt meghallgatja az Isten. Ebben a végórában az Úr látva, hogy a magyarok hite minden kín ellenére törhetetlen – küldött egy vezért, aki kardjával utat mutatva vezette ki ezt a megcsonkított országot a reményvesztettség sötét világából. Ez az Isten adta vezér volt nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr. Kormányzó úr a régi lovagvilágot felidéző lovagias katonaember volt. Olyan helyzetben vette át hazánk vezetését, amikor az már veszni látszott. Katonaként ismerte a magyar katonák vitézségét és a magyar nép nemzethűségét. Nemzeti hadsereg fővezéreként és kormányzóként nem feledkezett meg a Nagy Háborúban hősiesen harcoló magyar katonákról. A Vitézi Rend létrehozásával nem csupán jutalmazni kívánta a hős katonákat, hanem olyan intézményt kívánt létrehozni, amire Magyarország bármikor biztosan számíthat.

A vitézi gondolat 95 éve alapított Vitézi Rendben öltött testet. Nem véletlen, hogy a magyar nemzet a legválságosabb időszakában tért vissza ezekhez az ősi erényekhez. A vitézi gondolat kettő ősi nemes erényt: a vitézséget és nemzethűséget emeli piedestálra. A Vitézi Rend eszmevilága dicső magyar múltunkból táplálkozik. A Rend mindvégig hű támasza maradt Magyarországnak. Aktívan kivette részét abból az óriási munkából, ami az I. Világháború utáni Magyarország életben tartását szolgálta. A magukat győztesnek tartó hatalmak belátva, hogy milyen igazságtalanul bántak el Magyarországgal, Európa védőbástyájával, -  azt gondolták Csonka országunk talán 5 évig sem lesz képes fenn maradni. Nem így lett, Magyarország ma is él és Európa, s talán az egész Világ hallja a hangját. S mindez nem lehetne, ha akkor nem vitéz nagybányai Horthy Miklós a kormányzó és nem áll mellette a magyar nemzet, élén a vitézekkel. Magyar történelmünk tragédiája, hogy a II. Világháború sem kímélt bennünket. Kettő világuralomra törő hatalom közé ékelődve mindent megtettünk, hogy Magyarország fenn maradjon. S ne váljon a bolsevista Szovjetunió prédájává. A Vitézi Rend tagjai, ahogyan az I. Világháborúban úgy a II. Világháborúban is bizonyították hősies katonai helytállásukat. De minden véráldozat ellenére nem győzhettünk egy olyan hatalommal szemben, amely nem ismer sem Istent, sem embert. A Háború után Rendünk működése gyakorlatilag megszűnt. Alig pár évvel a háború befejezése után számos rendtársunk bizonyította, hogy méltó tagja a Rendnek és részt vett az 1956 –os szabadságharcban. Ránk vitézekre jellemző, hogy akkor is harcolunk hazánkért, ha az kilátástalan küzdelemnek tűnik. S inkább emelt fővel bukunk el, de gyáván meg nem futunk.

Évről évre visszatérő kérdés, hogy a felgyorsult világban mi szükség van egy katonai rendre!?

Nézetem szerint a Vitézi Rend felbecsülhetetlen értékű, sőt történelmi hivatású intézménye Magyarországnak. S amikor Magyarországról beszélek, akkor arról a hazáról beszélek, amelynek itt mi mindannyian tagjai vagyunk. Mi vitézek nem szűnünk meg hinni Magyarország feltámadásában. Rendünk legfontosabb feladata a megtört magyar szívekben a nemzeti öntudat, szunnyadó tüzének lángra lobbantása. Hazaszeretetünk izzó lángja ott kell, hogy égjen minden magyar szívében. Nincs ma olyan magyar ember kinek ősei ne ontották volna vérüket drága hazánkért. S a vér kötelez! Isten ezt a földet a magyaroknak adta. S mi ezt a drága hazát az Úr, segedelmével meg is óvjuk a magyarok számára.

Tisztelt Ünneplő Magyar Sereglet!

Én hiszem, hogy lesz még magyar feltámadás! Történelmünk bővelkedik tragédiákban. S mi még is megmaradtunk. Az Úr próbára teszi azokat, akiket szeret. S aki hisz Ő benne az megdicsőül. Megmaradásunk hogyan lenne lehetséges, ha az Úr nincs velünk!? De itt vagyunk, nem tűntünk el a történelem forgatagában, megmaradtunk. Velünk az Isten – akkor ki lehet ellenünk!?

Vitézek, Avatandók! 

Olyan időket élünk, ami csak a legvészterhesebb időkhöz hasonlítható. Talán a mongol hordák vagy az oszmán török hódítók idején élhettek át magyar őseink olyan vészjósló napokat, mint amiket ma átélünk!!? Azt szokták mondani, hogy a történelem ismétli önmagát! És valóban, sokszor úgy tűnik mintha újra és újra azt élné át e nemzet, amit már egyszer keservesen megtapasztalt. Én azt hiszem, ez addig ismétlődik még nem okul belőle magyar népünk. Mikor civódó magyarokat látok az jut eszembe – nekünk közel 800 év is kevés volt, hogy egységbe tömörüljünk. Olyan a mai magyar társadalom, mint a mongol és török hódítók idején élő magyar nemesség. Egykori nemességünk saját ügyeivel volt elfoglalva és észre sem vette, hogy a haza végveszélyben van. Ebben a végórában soha nem látott egységbe kell tömörülnünk! Csak így van esélyünk a megmaradásra.

Nemzetes Magyar Gyülekezet!

Mint történelmünk során oly sokszor – most is nagyhatalmak feszülnek egymásnak a fejünk felett. A magát még fel sem fedő ellenség már ránk küldte fekete, napbarnított rabló hordáit. Ezrével jönnek a fanatikus iszlámhívők, akik menekültnek álcázva lassan elfoglalják Európát. Svédországban naponta több tucat nő és gyermeklány válik aljas kéjvágyuk áldozatává. Németországban a „szegény menekültek” az éjszaka leple alatt molinót feszítenek ki, amire arabul és németül azt írják – „ tanítsátok meg a gyermekeket arabul és térjenek át az iszlám hitre vagy meghalnak!” Francia és az olasz partvidék ostrom alatt áll. S Görögország már szinte elesett. Ezek a tények ez a rideg valóság. S mi magyarok itt állunk Nyugat és Kelet kapujaként őrt állva.                                                                          Újra mi vagyunk Európa védőbástyája.

Újra mi fogjuk fel a rohamozó iszlám áradatot.

Újra mi vagyunk a kereszténység védelmezői.

S úgy tűnik a liberális Európa újra magunkra hagy minket.

Rendtársaim! Magyarok!

Nincs okunk elcsüggedni! Mert mint mondtam az Úr velünk van. S ha Isten velünk, ki lehet ellenünk!??

Ránk, vitézekre vár az a nemes feladat, hogy a csüggedő és reményvesztett magyar testvéreink szívében lángra lobbantsuk a hazaszeretet lángját. Úgy kell most helytállnunk az élet minden területén, hogy példaként szolgálhassunk minden magyar számára. Lassan az egész Világ szeme Magyarországra szegeződik. Hitetlenkedve bámulják, ahogyan hazánk útját állja az iszlám fergetegnek. S mi itt csonka határainkon belül újra példát mutatunk vitézségből és hazaszeretetből. Hiszem, hogy ha eljön az idő mind a helyünkön leszünk Istenért, a Hazáért és a Családért. Akkor leszünk igazán méltók vitéz őseinkhez. Addig is minden erőnkkel a haza szolgálatában kell állnunk. 

Amikor ezeket a komor gondolatokat megosztom Önökkel – felragyog egy reménysugár is. A jövő nemzedékébe vetett hitünk. Hiszem, hogy gyermekeink tovább folytatják majd azt a küzdelmet, amit mi most végzünk. Ezért külön öröm számomra, hogy megalakult a Vitézi Rend Ifjúsági Tagozata. Azok a gyermekek lesznek magyar jövőnk zálogai, akik ma kadétként megkapják Rendünk kis jelvényét és az ezt igazoló oklevelet. Az ő tiszta gyermeki szívük már most magába fogadta hazánk szeretetét. És tudom, hogy gyermek társaik között is büszkék lesznek a mai napra és már maguk között megkezdik azt a munkát, amit majd később vitézként végezni fognak a magyar társadalomban. Reményeim szerint évről évre több gyermek kerül a Rend kötelékébe! Ők adják nekünk az igazi erőt. Mert ha rájuk nézünk és látjuk ragyogó tekintetük - tudjuk, hogy ők lesznek azok, akik a Rend folytonosságát biztosítják. Úgy érzem messze a jövőbe látó gondolat valósul meg a Vitézi Rend Ifjúsági Tagozatában.

Ma ezen a szép és sokak számára megható ünnepélyen mindenki hitet tesz egy olyan érték mellett, amelyet őseink hagytak ránk. S mint mondtam a vér kötelez. Nekünk, kiknek ősei hősök voltak úgy kell viselnünk magunkat, hogy ha elődeink letekintenek ránk a csillagok közül – büszkék legyenek ránk. S ne feledjék! Vitéznek lenni nem csak dicsőség, hanem annál inkább szolgálat. Alázattal szolgáljuk magyar nemzetünk, harcolunk érte és ha kell meg is halunk! De a magyarok földjét, Magyarországot idegen kézre nem adjuk. Ehhez kívánok minden vitéznek és ifjú kadétnak erőt, egészséget!

Isten áldja a Vitézi Rendet! Isten óvja Magyarországot!