„legyen csendes az álmuk,
mert nem haltak hiába,
-letarolt erdő fái-
úgy fekszenek vigyázba."
Szilágyi
Erzsébet Gimnázium és Kollégium diákjainak - Kubis Gergő, Hűvösvölgyi Márton
kadétunk és Kovács Bernadett – felkészítő tanárnőjük Antal Andrea - versműsora
után megkoszorúztuk Timon Zsigmond honvédszázados sírját Kulcsárné Király Mária
beszéde után.
Cserey Ignác zászlóaljparancsnok
sírjánál, mint a zászlóalj elő parancsnokát méltatta a Budai 2-ik
Honvédzászlóalj és 1-ső Hatfontos Gyalogüteg jelenlegi parancsnoka.
Mindhárom sírnál imát mondott v. Budai Péter atya,
tárogatózott v. Vesztergán Miklós,
díszlövések hangzottak el.
A műsor a könyvtárban folytatódott. Dr. Pap József
(Eszterházy Károly Egyetem) tanszékvezető egyetemi tanár előadását közöljük:
"Az elmulasztott lehetőség
Kápolna,
1849. február 26-27.
A forradalom és
szabadságharc Heves megyei eseményei közül messze kiemelkedik az 1849. február
26-27-én lezajlott kápolnai csata. Bár nem tartozik a szabadságharc sorsdöntő
ütközetei közé pedig könnyen azzá válhatott volna. Hiszen február végén minden
lehetőség adott volt ahhoz, hogy a magyar hadsereg komoly ellentámadást
indítson a herceg Windisch-Grätz tábornagy vezette osztrák erők ellen. A magyar
politikai és katonai vezetés által régen várt áttörés azonban elmarad, helyette
a honvédsereg újra visszavonult a lassan kimerülő utánpótlási területére, a
Tiszántúlra. Windisch-Grätz herceg csatát értékelő jelentése pedig hozzájárult
ahhoz, hogy az osztrák kormány és Ferenc József kiadja az olmützi oktrojált
alkotmányt, amely alapvetően új, centralista alapokra helyezte a Birodalom
irányítását. Így, áttételesen a csatának jelentős, egyetemes történeti
vonatkozást is kölcsönözhetünk.
A kápolnai ütközet
közvetlen előzménye, a lengyel származású Henryk Dembiñski fővezérré történő
kinevezése. A fővezéri tisztség eddig ismeretlen volt a szabadságharc
hadseregében, a magasabb katonai parancsnokok, tábornokok hatásköre csak egyes
hadseregekre terjedt ki, a fővezér azonban az országban állomásozó összes
magyar csapat feletti vezényletet kapta meg, feladata a védelemi és a támadó
hadműveletek összehangolása lett. Kossuth egy harcokban tapasztalatokat
szerzett tábornokot kívánt megbízni az összehangolt katonai műveletek
irányításával. A magyar tábornoki karban azonban nem talált alkalmas jelöltet,
a katonatisztek vagy túl kevés tapasztalattal rendelkeztek, vagy politikailag
nem voltak teljesen megbízhatók az OHB elnöke számára. A történettudományban
megfogalmazott nézet szerint Kossuth a sorsdöntőnek számító januári végi
napokban megvonta a bizalmat a korábbi bizalmasától, Görgei Artúrtól. Görgei
fővezéri kinevezése azonban nem elsősorban a vélt politikai nézeteltérés miatt
halasztódhatott el, hiszen nem szabad megfeledkezni arról a tényről sem, hogy ő
ekkor még csupán 30 éves volt alig féléve kilépett császári főhadnagyként
jelentkezett a honvédseregbe, bármennyire is bizonyította katonai tehetségét a
téli visszavonulás kivitelezésében, több 10000 ember és a teljes szabadságharc
sorsát valóban felelőtlenség lett volna rá bízni. A sors fintora, hogy ennek
ellenére a kivételes tehetséggel rendelkező Görgei Artúr volt a legalkalmasabb
jelölt, szinte az egyetlen katonatiszt, aki felelősségteljesen vállalhatta el
ezt a tisztet, kinevezéséig azonban Magyarországnak még el kellett szenvedni
egy Dembiñski-fiaskót.
Dembiñski megbízása
gyakorlatilag egy véletlen esemény következménye volt. Éppen akkor érkezett meg
Párizsból, amikor Kossuthnak fővezérre volt szüksége. A tábornok rendkívül jó
referenciákkal rendelkezett, személyesen Teleki László Magyarország párizsi
képviselője ajánlotta Kossuth figyelmébe az 1830-31-es lengyel felkelés hős
tábornokát. Adva volt tehát a tapasztalt katonai szaktekintély, aki alkalmas
lehetett volna a magyar csapatok összpontosított ellentámadásának vezénylésére,
azt azonban ekkor még senki sem sejtette, hogy a tábornoknak elsősorban a
visszavonulás az erőssége, nem pedig a támadás. Január 19-én érkezett meg
Debrecenbe, Kossuth már 21-én közölte Szemerével, hogy őt fogja kinevezni a
Tisza-vonalon összpontosított seregek fővezéréül. Maga a kinevezés január 30-án
jelent meg a Közlönyben.
Dembiñskit személyes
tulajdonságai alkalmatlanná tették arra, hogy felé irányuló bizalmatlanságot
leszerelje. A magyar tábornoki kar számára ugyanis sértő volt az a tény, hogy a
politikai vezetés többre becsüli egy idegen tábornok hajdani erényeit az itthon
bizonyított katonáékénál. Aggódtak amiatt is, hogy a magyar hadsereg lengyel
irányítás alá került –hiszen az Erdélyben harcoló V. hadtest élén Bem, a
magyarországi összpontosított sereg élén Dembiñski állt– ez pedig az orosz cár
számára lehetett jelzésértékű és megnövelhette az Oroszországgal való nyílt
katonai konfliktus lehetőségét. Kinevezése után szinte azonnal vitába
keveredett Perczel Mórral és Görgeivel. Haditerveiről nem volt hajlandó senkit
sem informálni, gyakori dühkitörésekkel utasította vissza az efelől
érdeklődőket és szinte mindenhol személye ellen irányuló összeesküvést vélt
felfedezni. Mindeme negatív tulajdonságait egy katonai siker elfeledtethette
volna…
Február közepére a
magyar hadsereg zöme, a Felső-Tisza vidékén állomásozott. Kossuth többször
felhívta a főparancsnok figyelmét, hogy az összpontosított hadsereget azonnal
meg kell indítani az osztrákok ellen. Dembiñski, azonban a csatát egyre
halogatta, és terveiről senkit sem informált. A történettudomány álláspontja
szerint valószínű, hogy egy Szolnok- Pest és egy Miskolc- Gyöngyös- Pest
előrenyomulással kalkulált. A Szolnoknál állomásozó Damjanich és Vécsey vezette
III. hadtestnek lett volna feladata, hogy elterelje a miskolci vonalon támadó
főseregről –I. II. és a VII. hadtest 30 000 katonája– a figyelmet. A fővezér
valószínűleg azzal számolt, hogy az osztrák főerők Cegléd-Kecskemét térségében
állomásoznak. A támadás megindítása azonban egyre késett és ebben az időszakban
Windisch-Grätz is a Miskolc-Pest vonalra helyezte át erőit, célja az volt hogy
egy erőszakos felderítéssel megállapítsa a magyar csapatok helyzetét. Csatára ő
sem készült.
Mielőtt magával a
csata lefolyásával megismerkednénk érdemes egy pillanatra Eger városába
betérni. Görgei Artúr, visszaemlékezése szerint február 26-án délelőtt
Mezőkövesdre érkezett. Itt megpróbált érintkezésbe lépni a főparancsnokkal,
hogy megtudja az előző hetek céltalannak tűnő csapatátrendezései után a következő
napokra milyen haditervet készített elő, hol, milyen erőkkel szándékozik
megtámadni az ellenséget. Dembiñskit azonban csak Egerben sikerült elérnie,
ahol a haditanács helyett részt kellett venniük a főtisztek tiszteletére a
préposti palotában Lévay Sándor nagyprépost által rendezett kanonoki ebéden.
Amikor ebéd után a „világhírű egri bor” (Görgei Artúr megjegyzése) fogyasztása
közben érkezett a hír, Verpelét felől ágyúzás hangzik. Dembiñski egy ideig
tiltakozott, először csak menydörgést vélt hallani. Miután hosszas fülelés és
vitát követően meggyőződött a hír valóságáról, Görgeivel az oldalán
haladéktalanul a csatatérre indult. Ez azonban kis késedelmet szenvedett,
ugyanis a közelben nem volt más közlekedési eszköz, mint Görgei parasztszekere.
Ez meg is felelt volna a két főtisztnek, de a büszke egri polgárok számára nem.
Elképzelhetetlennek tartották ugyanis azt a szégyent, hogy a tábornokoknak
ilyen alávaló alkalmatosságon, „nyomorult fakó szekéren” kelljen elhagyniuk
Eger neves városát. Ezért elállták annak útját és addig tartóztatták a csatába
igyekvőket, míg nem sikerült egy hintót keríteni. Közben Dembiñski többször,
egyre hevesebben útitársa tudtára adta, hogy ő még nem akart csatát vállalni,
arra a tudta nélkül került sor…
Az osztrákok sem
készültek a csatára, ezt bizonyítja, hogy Windisch-Grätz főherceg február 26-ra
csupán menetparancsokat adott ki. A katonai felderítés egyik félnél sem
működött megfelelően, az ellenség elhelyezkedéséről csupán homályos
információkkal rendelkeztek. Az osztrák és a magyar hadsereg nagyjából azonos
erőkkel rendelkezett: 27,5 zászlóaljnyi osztrák gyalogsággal szemben 37
zászlóalj magyar honvéd állt, 33 osztrák lovasszázaddal szemben 44 magyar
huszárszázad, 165 osztrák löveggel szemben 136 magyar ágyú. A gyalogság 6 000
fős erőfölényét ellensúlyozta az osztrák tüzérség ereje. A hadvezetési hibák
azonban döntőek voltak, hiszen míg az osztrák hadvezetés a csata második napján
a teljes haderejét bevethette, addig a magyar erők összpontosítása
gyakorlatilag csak a csata végére sikerülhetett.
Február 26-án, a
csata első napján a magyar hadsereg alakulatai egymástól nagy távolságban
állomásozta: a stratégiailag fontos Kál és Sirok közötti Tarna vonalon csupán 3
hadosztály és egy dandár, összesen 16 000 ember tartózkodott. A sereg többi
része Makláron, Mezőkövesden, Bükkábrányon, Egerbaktán, Tiszafüreden és
Poroszlón volt szétszórva. A csata tehát magyar részről kedvezőtlen helyzetből
indult, hiszen a hadsereg egy jelentős részének nem volt esélye a harcba való
aktív beavatkozásra. A központi vezetés nélkül, szétszórtan elhelyezkedő magyar
csapattesteket felkészületlenül érte az ellenség támadása. Az állásokat az első
nap még sikerült tartani. A harc először Kápolna térségében, a gyöngyösi
országút két oldalán bontakozott ki. Az itt előrenyomuló két osztrák dandár
megpróbált átkelni a Tarna patak hídján, de ezt a hidat védelmező Máriássy
hadosztály tüzérsége lehetetlenné tette. Al- és Feldebrő községében Poeltenberg
Ernő alezredes hadosztálya vette fel a harcot az osztrák erőkkel. A magyar
állások legdélibb pontján, Kálban a Sekulits dandár helyezkedett el, amely
átkelve a Tarna jobb partjára stabil állást foglalt el. A magyar állások
legsebezhetőbb pontján, a Verpelét- Tarnaszentmária- Sirok vonalon mindössze
egy gyenge hadosztály, azaz 3 600 ember és 16 ágyú foglalt védelmi állást, őket
kezdetben Dessewffy Arisztid, majd Klapka György vezetette. Ebből az irányból,
a siroki szoroson keresztül azonban könnyen oldalba támadhatta a magyar
arcvonalat a Franc Schlik Pétervásárán állomásozó 10 000 fős osztrák hadteste.
A csata első napján
tehát körülbelül 16 000 honvéd került szembe 14 000 osztrákkal. Windisch-Grätz
emellett jelentős, legalább kétszeres tüzérségi fölénnyel bírt. Az első nap
végére sikerült megtartani a Tarna vonalat és a továbbiakban minden azon
múlott, hogy a következő napon a két fél milyen arányban tudja harcba vetni a
tartalékban álló alakulatait. Ebből a szempontból, mint azt láthattuk az
osztrák hadsereg volt kedvezőbb helyzetben, hiszen a magyar hadosztályok összevonása
csak elméletben volt lehetséges, hozzájuk az első csatanap végére meg az
ütközet híre sem jutott el. Dembiñski február 26-án éjszaka kiadott
parancsaiban Aulich Lajos hadosztályát Maklárról Kálba, Kmety Györgyét
Bükkábrányból, Guyon Richardét pedig Mezőkövesdről Kerecsendre rendelte. A
parancsot Guyon Richárd őrnagyhoz megbízható futártiszt hiányában személyesen
Görgei Artúr vitte. A három egységből, a távolság miatt csak Auliché vehetett
részt a másnapi harcban.
A 27.-i küzdelem két
kritikus pontja a kápolnai híd és Verpelét volt. Dembiñski ahelyett hogy a híd
védelmére összpontosított volna, a patak teljes vonalát próbálta meg tartani.
Hidat azonban a koncentrált osztrák támadó erők elfoglalták és betörtek
Kápolnába, ahonnan azonban délután két óráig nem sikerült kibontakozniuk. A
csata sorsa az északi arcvonalon dőlt el. Az elégtelen siroki őrség nem tudta
megakadályozni Schlik csapatainak a siroki szoroson való áttörését, így a
magyar balszárnyon döntő osztrák erőfölény keletkezett. Klapka nem tudta tartani
Verpelétet, az erősítésként megérkező Poeltenberg hadosztállyal még kísérletet
tett ugyan a falu visszafoglalására, de 11 órára már nyomasztóvá vált az
osztrák túlerő. Ekkor Görgei vette át a balszárny irányítását és a visszavonuló
csapatokat Kerecsend mellett állította fel. Ezt követően délután egy órakor
Dembiñski parancsára megkezdődött az általános visszavonulás Kerecsend
irányába.
A magyar csapatok
rendezetten hagyták el a csatateret, az osztrákok csupán formális győzelmet
arattak. A szabadságharc szempontjából végleges döntést egyik félnek sem
sikerült kicsikarnia. Sőt magyar siker reményében reális esély kínálkozott a
csata Kerecsen környéki folytatására, hiszen a dombvonulat gerincén húzódó
kedvező magyar állásokba már beérkeztek Kmety és Guyon hadosztályai. Dembiñski
azonban elszalasztotta ezt a lehetőséget, majd 28-án Mezőkövesden sem vállalt
csatát. Tette ezt annak ellenére, hogy a mezőkövesdi síkon hadrendben álló
honvédek, az arcvonal előtt lezajlott lovas-csetepaté láttán parancs nélkül
támadásba mentek át. A szabadságharc talán leglelkesítőbb pillanata volt ez,
hiszen az állandó visszavonulások után a sereg szomjazott a győzelemre. A téli
hónapokban emberfeletti erőforrások igénybevételével felszerelt honvédek önként
vállalták volna a hősi halált. A pillanat azonban kihasználatlan maradt, a
fővezér árulást kiáltva visszaparancsolta a támadó ékeket és elrendelte a
visszavonulást oda, ahonnan indultak a Tisza mögé. Dembiñski ekkor játszotta el
véglegesen a katonák bizalmát, hiszen éppen abban aratott csúfos kudarcot,
amiért leginkább felelősséggel tartozott és hiábavalóvá tette a kápolnai
csatatéren elesett honvédek áldozatát. A tiszafüredi táborban a tisztikar
egységesen tagadta meg az engedelmességet a levitézlett vezérnek. Kossuth,
mikor értesült a március 3-i tiszti lázadásról főbelövetéssel fenyegette meg
Görgeit, 5-én a táborba érkezve azonban belátta, hogy választottja alkalmatlan
a rá bízott feladatra. A felmentett Dembiñski helyét előbb ideiglenes jelleggel
Görgei, majd Vetter Antal altábornagy, végül március 31-től ismét Görgei Artúr
foglalta el.
Ma már tudjuk, hogy a
csatát követően nem küldött Windisch-Grätz fölényes jelentést uralkodójának,
Ferenc Józsefnek. A korábban sokat idézett sorokat –„A lázadó csordákat
Kápolnánál iszonyú mennyiségben találtam fel, szétszórtam és a legnagyobb
részét megsemmisítettem, a maradék a Tiszán köröstül menekült. Remélem, hogy
néhány nap alatt Debrecenben leszek és a pártütés fészkét hatalmamba kerítem.”
– Teofil Łapiński munkája (Der Feldzug der ungarischen Hauptarmee im Jahre
1849. Hamburg 1850.) tartalmazza csupán. Így a március 4-én kiadott új
birodalmi alkotmány, sem ennek következtében született meg, hanem az osztrák
politikával volt összefüggésben. Ausztria számára igazi keserű csalódást az április
elején Görgei vezetésével elindult tavaszi hadjárat okozott, amely kiérdemelte
a dicsőséges jelzőt, hiszen kiszorította Magyarország területéről Közép-Európa
nagyhatalmának harcedzett seregeit.
Irodalom:
Görgey
Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, 1. kötet.
Szerk.: Katona Tamás. Budapest, 1988.
Hermann
Róbert: A szabadságharc hadtörténete. Budapest, 2001
Hermann
Róbert: Lázadó csordák – oktrojált alkotmány. Egy legenda története. Századok
145. évf. (2011) 5. szám. 1117-1145."
vitezirend.com