A Budapesti Törzs az
1928-ban, lord Rothermere iránti tiszteletből felállított Magyar Igazság
kútjánál emlékezett a 103 éve történtekre. Az eseményt megtisztelte
jelenlétével v. gr. Molnár-Gazsó János főkapitány úr és v. br. Bánffy Szilvia Erdélyi
nagykövetünk is. A magyar Hiszekegy elhangzása után a megemlékezés szavai, majd
mécsesgyújtás következett, s befejezésképpen a jelenlévők elénekelték nemzeti
imánkat, a Himnuszt.
Az elhangzott gondolatok
lényegét, szerkesztve adjuk közre:
Nemzeti létünk halálos
ítélete a ma is hangadó, hazug módon Európai Uniónak nevezett bűnszövetség
jogelődjének, az Antant-nek boszorkánykonyhájában főzetett.
Tudjuk, nem példa nélkül
való a történelemben, hogy az áldozat kerül a vádlottak padjára, miként az sem,
hogy már a tárgyalás előtt kész az ítélet. Mindez anélkül, hogy a vádlott
lehetőséget kapna érdemi védekezésre, s bár meghallgatják az utolsó szó jogán,
a vérpad már készen áll.
E sors méretett Hazánkra
is.
Magyarország a Nagy
Háborúnak okozója nem volt, szuverén államként nem létezett. Az Osztrák-Magyar
Monarchián belül a birodalmi érdeknek alárendeltje volt.
A Nagy Háború négy évében
több mint 660.000, a Szent Korona joghatósága alá tartozó, hungarus élet lángja
lobbant ki a csatatereken a KuK, és a M. Kir. Honvédség állományából.
Katonáink minden fronton
becsülettel helytálltak a legnehezebb helyzetekben is. A háborúban anélkül
kerültünk a vesztes oldalra, hogy katonai vereséget szenvedtünk volna.
A fronton még folynak a
harcok, de az Antant hatalmak kamarilláinak mélyén már megfogalmazódig a
Monarchia végítélete, s ott bábáskodnak, tülekednek a születendő kreatúra
államok képviselői.
Az ördögi terv kész. Németországot
meg kell fosztani természetes szövetségesétől, Ausztriától. A térség szláv
tömbjébe ékelődött Magyarország feldarabolásával pedig az Antant hatalmak
érdekszférájába tartozó mesterséges államokat kell létrehozni. Magyarországból
csak annyit kell meghagyni, hogy zsaroló potenciálként felhasználható legyen az
utódállamok felé. A megcsonkított ország és az utódállamok egyúttal puffer
szerepet is betöltenek a keleten megszületett kommunista állam és az Antant
érdekszféra között.
Hazánk e nagy játszmának
válik áldozatává. A győzteseknek nincsenek erkölcsi aggályaik. Számukra
nemzetünk tragédiája, az egyes emberek, családok létének ellehetetlenítése –
máig hatóan – jelentőséggel nem bíró kérdés.
Lehetett volna másként
is? Volt fegyverben álló hadseregünk. Igaz, a katonák már belefáradtak a
háborúba, de a szülőföldért, otthonért, családjuk védelméért harcoltak volna.
Tették is, ahol, s amíg lehetett. Fájdalom, nekünk nem volt Kemál pasánk!
Nekünk jutott egy vörös gróf, Károlyi Mihály személyében, egy Kun Béla és egy
Linder Béla! Utóbbi honárulásával ki is érdemelte a szerbek háláját.
103 éve levágták Hazánk
testéről a végtagokat, s a maradék törzset elevenen megnyúzták. Mert hogyan is
értelmezhetnénk másképpen azt, hogy területünk 2/3-át (282,-ekm2-ből maradt
93,-ekm2), 18.200.000 országlakosból 10.600.000-t elcsatoltak hazug térképekre
és etnikai adatokra támaszkodva.
(Románia:103 ezer km2, 5
millió fővel, Csehszlovákia:61 ezer km2, 3,5 millió fővel. A délszláv államok
Horvát-Szlavónia mellett további 20 ezer km2-nyi területet kaptak 1,5 millió
fővel, Ausztria 4 ezer km2-nyi területet kb.: 300 ezer fővel. Lengyelország és
Olaszország is részesedett: előbbi a Szepesség egy részét kapta (589 km2, 24
ezer fővel), Olaszország pedig Fiumét és környékét (21 km2, 50 ezer fővel); az
elcsatolt területen 3,2 millió fő magyar!).
Ám, ez nem elég, a Föld
minden országa – tekintet nélkül arra, hogy hadban állt-e vele a Monarchia –
tulajdonává tehette a területén lévő magyar (!) tulajdont. Legyen az egy
kikötőben veszteglő hajó, tároló vágányon álló vasúti kocsi, vagy kereskedelmi
lerakat. Nem volt ország, mely elutasította volna e lehetőséget. E csendes
tettestársak ma is mélyen hallgatnak.
Jól lakhattak hát a
hiénák!
A történelem minden nagy
hódítója, egyben mészárosa, hamvas lelkű humanista volt ennek az
országgyilkosságnak elkövetőihez képest.
103 éve azt várják
tőlünk, ne fájjon! Seb begyógyulhat. Az
amputált végtag, míg a szív dobog, fáj. Trianon gyalázata
mindaddig fáj, míg az utolsó magyar le nem hunyja szemét.
Az emlékezés során nem
feledhetjük, hogy Hazánk megmaradásában milyen döntő szerepe volt Rendünk
alapítójának, v. Nagybányai Horthy Miklós Kormányzó Úr Őfőméltóságának és
nemzetünk őt támogató legjobbjainak!
Égjen hát az emlékezés
lángja szívünkben, s vigyük hírül a világba: Mi magyarok élünk, csak azért is
élünk!
vitéz Kátay-Barba Rafael
Péter székkapitány
vitezirend.com |