|
A „derék koronavírus” ugyanis – mert
derék, az annyi szent! – nem csupán testi létünkben veszélyeztet, választ el
embert embertársától, de meg kíván fosztani a közösen átélhető élményektől,
ünnepeink méltó megtartásától, atomizálni akarja a társadalmat, hogy ujjonghasson
az arctalan szellem, ki a palackot felnyitotta. Majd Ő, a nagy Kreatúra, megmondja
Nekünk, megmondja a Világnak, mit gondolhatunk, mit akarhatunk világ s magunk
dolgában. A bezárt kis lelkek pedig örvendezzenek ez atyai gondoskodás felett.
Gondja csak egy van, így kesereg: - Csak
azok a magyarok, ezek az örök akadékoskodók ne lennének!
Búsulj csak, Te önhitten nyargaló gálya,
lehetsz bár hited szerint elsüllyeszthetetlen, „azért a víz az úr!”. S mert „eb
ura fakó”, a magyarok élnek!
Tiportak századok, zúdult ránk öt
világbirodalom, majd süllyedtek önnön romjaikba, mi mégis itt vagyunk.
Jó lenne hinni a költővel „megfogyva bár,
de törve nem”. Ám a történelem arra tanít, nézzünk szembe önmagunkkal.
Talán soha nem volt nagyobb aktualitása e
szembenézésnek, mint napjainkban.
A hosszabbodó napok, a tavasz ígérete, a
közelgő március idusa alkalom arra, hogy elgondolkodjunk szeretett Hazánk mai
állapotán.
Méltó utódok vagyunk-e, képesek leszünk-e
Hazánk megtartására, mikor hitünk, kultúránk összezúzására törekszik a Sötétség
hatalma? Lesz-e bátorsága a ma nemzedékének megvívni honmentő háborúját? Mert a
háború már folyik. Más eszközökkel, ám nem kevésbé pusztítóakkal. Vagy
közömbös, holt lélekkel végig nézi az édes Haza pusztulását, miközben magasan
lobog Mammon oltárán az áldozat füstje? Nehéz kérdések. A válasz még a szívekben
rejtezik. Őseink példát adtak. Rajtunk áll megfogadjuk-e?
Vajon, nem a Hon idegen érdekeknek való
kiszolgáltatottsága vezette arra nemzetünk legjobbjait ’48-ban – nem először a
történelem során –, hogy felemeljék szavukat, s tettekkel bizonyítsák
elszántságukat? Sokan voltak, vagy elegen? Mi fűtötte a német ajkú pesti
polgárt, a magyar jurátust, tót iparost e ”honfiúi” lelkesedésre?
A mára már feledett fogalom, a „hungarus”
lét (a magyar szent korona hatalma és védelme alá tartozó népek összefoglaló,
középkorból származó neve) volt az a kapocs, mely a közös szülőföldet
soknemzetiségű Hazává tette.
A hatalom persze tette a dolgát, mint
mindig. Az „oszd meg és uralkodj” elvét alkalmazta, s a századok viharát
túlélő, összetartó kovászt, a „hungarus” eszmét támadta meg. Pénzzel, fegyverrel,
ígéretekkel fellázította, szembefordította a forradalommal a nemzetiségeket.
Mégis,
a nemzet sorsát vállaló politikus, katona, polgár és paraszt egyként kiállt a
szabadság ügye mellett. Vállalta a törvényes renddel való szembefordulás minden
veszélyét, mert hitt harca igazában, s meg akarta védeni hazáját, otthonát,
családját. Esendő emberek, akik hősök lettek, ha kellett vértanúk, hogy az
utódok egy boldogabb ország lakosaiként élhessenek.
Március 15-én rájuk, e szabadságharcos
elődökre kell emlékeznünk.
A hatalom nem egyszer túszul ejtette az
emlékezést. Ma a koronavírus teszi ezt.
Honfitársaim! Legyünk méltóak hősi eleink
emlékéhez! Kortársaim, tisztelegjünk egy lélekből jövő főhajtással, mi késő
utódok! Lobogjon mécses ablakainkban e szent napon!
És ne feledjük: „fényesebb a láncnál a
kard”!
vitéz Kátay-Barba Rafael Péter
vit. őrmester
vitezirend.com |
Most, mikor nincs mód az emlékezet
fáklyájának közös meggyújtására, csak azért is módot kell találnunk a
megemlékezésre! 
