Koós Ottó édesapja honvédtisztként küzdött a Nagy Háborúban, és hosszú szolgálatának eredményeként 1937-ben lépett elő tábornokká. Magától értetődött, hogy fiai, Ottó és Béla a tiszti hivatást választják életpályául, míg leánytestvérük, Margit, katonatiszthez megy nőül.
Miután elvégezte a pécsi Zrínyi Miklós Főreáliskolát, Koós Ottó felvételt nyert a Ludovika Akadémiára. Huszonkét évesen, 1938. augusztus 20-án avatták gyalogos hadnaggyá, és édesapja egykori ezredénél, a székesfehérvári magyar királyi „Szent István” 3. honvéd gyalogezrednél kezdte meg csapattiszti szolgálatát. Részt vett a felvidéki bevonulásban és a kárpátaljai hadműveletekben. 1940. május 1-jén léptették elő főhadnaggyá és az erdélyi országgyarapítás katonai műveleteiben mint ezredközvetlen aknavető századparancsnok volt jelen, majd a 3/3. puskásszázad vezetésével bízták meg. 1941 őszén önként jelentkezett harctéri szolgálatra, és a 33/III. zászlóalj 7. századának parancsnokaként vonult el a megszállt ukrán területekre. A következő év február 15-én partizánvadászat közben Studeneckajánál orosz robbanólövedék által megsebesült. Gyógykezelését és egészségügyi szabadságát követően 1942. október 30-án vette át a 3/I. zászlóalj nehézfegyver (kiképző) századának parancsnokságát. Béla öccse mint a fehérváriak fiatal tisztje veszett oda a Donnál. A hazatérő bajtársak visszaemlékezése szerint szovjet csapatok fogságába került, és tiszttársaival együtt agyonlőtték.
Koós Ottó főhadnagy harctéri teljesítményéért megkapta a Bronz Signum Laudis hadiszalagon a kardokkal fokozatát, az I. osztályú Tűzkeresztet egy sebesülési pánttal s a német Winterschlacht Ostmedaille-t. A 3. gyalogezred ezredközvetlen aknavetőszázadának századparancsnoka volt 1943. február 1-jétől, miközben az ezred tartalékos tiszti iskolájának parancsnoka is volt. 1944. január 1-jén kapta meg századosi rendfokozatát. Amikor már hazánk felé közeledett a háború vihara, 1944. augusztus 10-én százada élén elvonult a magyar 1. hadsereg Kárpátok előterében levő hadműveleti területére. Október 21-én bízták meg a 3/III. zászlóalj parancsnokságával, de katonáival pár nap múltán szovjet hadifogságba esett az Ungvár melletti Árok községben.
A brjanszki szovjet katonai bíróság, mint megszálló és partizánvadász alakulat parancsnokát, koholt vádak alapján ítélte el huszonöt évi, javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre 1950. december 30-án. Koós Ottó megjárta a sztálingrádi és a szverdlovszki lágervilágot, 1955. november 20-án rabtartói átadták a magyar igazságügyi szerveknek, s 1956. október 8-án – 4364 nap fogság után! – szabadult a budapesti gyűjtőfogházból. A forradalom idején – ismerve az oroszokat – „teljes passzivitásban volt”. Fogsága idején összes közeli hozzátartozóját elveszítette. Édesanyját szovjet katonák lőtték agyon, nővére és annak családja 1945 elején halt meg tragikus körülmények között, egyedül menyasszonya várta haza.
Ludovikás bajtársaihoz hasonlatosan megtűrt, másodrendű állampolgárként élt a kádári Magyarországon, s egészen a rendszerváltozásig megfigyelés alatt állt. Rendfokozatát 1991. március 15-én kapta vissza, egyúttal őrnaggyá, majd alezredessé léptették elő. A bajtársi élet egyik meghatározó szereplője, hiszen ludovikás évfolyamtársaival és 3. gyalogezredbeli tiszttársaival tartja a kapcsolatot, s a Vitézi Rend főszéktartója. Áldozatos munkájának köszönhető, hogy az 1990-es években egykori ezredbeli bajtársai visszaemlékezéseit egybegyűjtve, a Hadtörténelmi Levéltár számára átadta a 3. honvéd gyalogezred történetét, szem előtt tartván ezredük jelmondatát: „Szent Istvánnal álljuk mindig a vártát.”
Isten éltesse a családja körében ünneplő Brudi bácsit!
forrás: Babucs Zoltán, Magyar Hírlap
|
Vitéz Koós Ottó végigharcolta a második világháborút, egy évtizedet töltött a gulagon, és a rendszerváltozásig megfigyelték.
