Baki Lajos 1919-ben született.
Aktívan részt vett a II. Világháborúban, t. őrvezetőként fejezte be a háborút 1943-ban,
de mind előtte, mind utána megpróbáltatásokkal teli, de teljes, és tanulságos
életet élt. A mai napig féltve őrzött katonakönyve, ill. „Harctéri igazoló
lapja” szerint 1940. decemberében vonult be katonának. A Magyar Királyi 3.
Gépkocsizó Lövész Zászlóalj lövészeként részt vett a Délvidék visszaszerzéséért
folyó hadműveletekben, majd, mint harctéri tapasztalatokkal bíró honvéd, a
Keleti – frontra került. Itt 1942-ben egy légitámadás során ugyan megsebesült, de
vissza nem vonták. A Doni-áttörést túlélve, 1943 tavaszán került vissza
Magyarországra, ahol tartalékos állományba helyezték. Munkaadója, a MÁV, mint nélkülözhetetlen
munkaerőt, már nem engedte vissza aktív katonai szolgálatra. Szolgálati éveiről
a „Délvidéki Emlékérem”, illetve a „Tűzkereszt I. fokozat” elismerések tanúskodnak.
A Vitézi Rend Szabályzata alapján
Baki Lajos, a Magyar Királyi Honvédség Keleti-frontot megjárt egykori
őrvezetőjeként, jogosult a Vitézi Rend
„A Hazáért” emlékéremre.
E kitüntetést, és kísérő
oklevelet a Vitézi rend Pest megyei széktartója, v.Kiss Zsolt vitézi százados,
illetve v. Kiss László Sándor vitézi őrmester adta át. A küldöttség tagja volt
még v. Szőnyi Attila, ill. v. Hajdú Márton, valamint édesapja Hajdú Árpád is.
Külön öröm volt, hogy elkísért minket Nt. Schaller Tamás, a Monor-Nagytemplomi
Református Egyház lelkipásztora is, ugyanis Baki Lajos bácsi 1949-óta hűséges
és fáradhatatlan presbitere ezen egyházközségnek.
Lajos bácsi hosszasan beszélt
nekünk életéről, honvédkori élményeiről, illetve az elmúlt évtizedek nehéz,
embert próbáló, vagy éppen felemelő eseményeiről. Idős korából adódó gyengébb
fizikai állapota, illetve közel 70 (!) éves mozgáskorlátozottsága ellenére
elbeszélései végig derűs hangulatot árasztottak, a történetekben nemegyszer
jóízűen tréfálkozott. A 40-es évek végén Lajos bácsi lábát amputálni kellett
egy vasúti szolgálati baleset következtében, azóta fél lábbal él, de ez
munkakedvét el nem vette, ugyanis 1979-es nyugdíjazásáig aktív dolgozó volt! Szellemi
frissességéről árulkodott, hogy név szerint elmondta a két háború közt Monoron
élő, akár vitézi földbirtokkal is rendelkező vitézek névsorát.
Meggyőződésem, hogy a találkozó
mindannyiunk számára igen hasznos, és tanulságos volt. Lajos bácsi, mint élő
történelemkönyv, nagy idők nagy tanújaként, de mégis tiszteletreméltó
szerénységgel és egyszerűséggel beszélt évtizedes tapasztalatairól.
Látogatásunk végén pedig kérés és kérdés nélkül, teljesen természetesen, imádságban
köszönte meg az Isten gondviselő szeretetét.
Így adott nekünk élő, és valóságos példát, hogy Istenért s Hazáért való
szolgálatunk alól nem mentesít sem életkor, sem fizikai állapot, sem bármily
nehézség.
Őszintén hálásak vagyunk e
találkozóért.
v.Szőnyi Attila |
