Az Osztrák-Magyar Monarchia szétverésével és a magyarországi Tanácsköztársaság bukásával olyan közjogi vákuum keletkezett, amely elodázhatta vagy lehetetlenné tehette volna a trianoni békeszerződés - antant által sürgetett - aláírását. A párizsi békekonferencia 1919 őszén megbízta Sir George Clerk angol diplomatát, hogy minden eszközzel kényszerítse ki Magyarországon egy ideiglenes koalíciós kormány létrehozását a nemzetgyűlési választások megszervezésére. Párizsban úgy gondolták, hogy csak egy demokratikus választások nyomán alakult kormány írhatja alá az egész ország nevében a békét. Az 1920. januári választásokat követően a február 16-ra összehívott nemzetgyűlés 27-én elfogadta "az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről" szóló 1920. évi 1. törvényt. Ennek alapján a nemzetgyűlés március 1-jén Horthy Miklóst, a kommün leverésében jelentős szerepet játszó Nemzeti Hadsereg főparancsnokát választotta kormányzóvá "az államfői teendők ideiglenes ellátására". Erre azért nyílt lehetőség, mert a győztes nagyhatalmak nem kívánták megszüntetni a királyság ezeréves intézményét, csupán az Ausztriával való újabb uniót, illetve a Habsburg uralkodók visszatérését tiltották meg. Így formálisan Magyarország továbbra is királyság maradt, a hivatalos intézmények a M.kir. elnevezést használták, a bíróságok pedig ítéleteiket a Magyar Szent Korona nevében hozták. A kormányzó "ideiglenes főhatalma" egészen 1944. október 15-ig, a nyilasok hatalomra juttatásáig tartott. A kormányzói hatalom a királyéhoz képest korlátozottabb volt. Nem illette meg például a törvények szentesítésének, csak a kihirdetésének joga. Nem adományozhatott nemességet, nem rendelkezett főkegyúri joggal. A végrehajtó hatalmat a nemzetgyűlésnek felelős minisztérium útján gyakorolhatta, rendelkezései csak az illetékes felelős miniszter ellenjegyzésével voltak érvényesek. A nemzetgyűlés és a kormány ellenőrzése nélkül élhetett viszont a legfőbb hadúr jogaival.
forrás: MTI
|