Az okmány 364 pontjába foglaltakat és a hozzá tartozó jegyzeteket tanulmányozván pedig óhatatlanul rádöbbenünk, hogy ez tulajdonképpen Magyarország és a magyar nemzet módszeres kivéreztetésének a szennydokumentuma. A gyakorlatba ültetése ugyanis az elrendelők szándéka szerint lassú, de elkerülhetetlen halálunkhoz kellett volna, vezessen. És a vég időpontjának időbeli kitolása, csupán a maradék energiánk és javaink kiszipolyozását hivatott szolgálni.
Szembesülnünk kell tehát a felháborító és szomorú ténnyel, hogy Trianonban, a halálos ítéletünket íratták velünk alá tulajdonképpen. Így nagyon is megalapozottak voltak a magyar békeküldöttséget vezető, gróf Apponyi Albert (1846 – 1933) szavai, aki a förmedvény elolvasása után kijelentette: (…)”ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lenni, nehogy megöljék”(…)
Így vált számunkra június 4. feketebetűs nappá, amelyen hagyni kell, hogy a csontunkig hatoljon és járja át zsigereinket a fájdalom. Hogy görcsbe ránduljanak izmaink a néma zokogástól. Hogy patakokban csorogjanak orcánkon, a mélyről feltörő könnyek. Ma gyászolni kell tehát, de nem siránkozni! És holnaptól kihúzott derékkal, felemelt fejjel, derűsen tekinteni a jövőbe. Annak ugyanis, aki túlélte a saját kivégzését, alapos oka van a bizakodásra.
A Vitézi Rend Háromszéki Törzsének tagjai mindezek tudatában vettek részt a Trianonban ránk kényszerített békediktátum aláírásának 100. évfordulóján a megyeszerte tartott megemlékezések több helyszínén, és helyezték el a kegyelet koszorúit.
vitéz Bedő Zoltán
vitezirend.com
