|
Don-kanyar. Ez az
egy rövidke mondat sok tízezer halott, eltűnt, sebesült, és hadifogságba került
magyar honvéd és munkaszolgálatos emlékét hozza elő, minden esztendő január
12.-én. Ekkor emlékezünk ugyanis mindazokra a rendszerváltás óta, akik
megjárták a poklok-poklát, ahogy azt a túlélők emlegették. Mínusz 20-30 fok,
nem igazán megfelelő ruházat, az ellenségnél gyengébb fegyverzet, apátia.
Apátia, mert azok, akik már több hónapja a fronton voltak, nem értették mért
ők, miért nem jön már a beígért váltás. A háborúban azonban nehéz megtartani az
ígéreteket, főleg akkor, ha azt mások ígéretére alapozzák. Nem volt ez másként
1942-43-ban sem.
Moszkva alatt 1941
végén a Vörös Hadsereg feltartóztatta az eddig megállíthatatlannak hitt
Wermacht csapatait. A szovjetek szívós ellenállása, a kemény tél és az
utánpótlási vonalak végtelen elnyúlása végképp szertefoszlatta a németek
Blitzkrieg-be vetett győzelmi hitét. Hitlert ez ösztönözte arra, hogy az
1942-re tervezett nagy nyári offenzívába szövetségei erejét mindinkább bevonja.
Ebből a megfontolásból intézett levelet Horthy Miklós kormányzóhoz, majd 1942
januárjában Budapestre utazott Ribbentrop külügyminiszter és Wilhelm Keitel
vezértábornagy. A tárgyalások során a német fél nem kevesebbet, mint 3
hadsereg, mintegy félmillió honvéd frontra küldését követelte. A magyar fél,
bízva a németek ígéretében, miszerint korszerű harckocsikat és páncéltörő
fegyvereket bocsátanak rendelkezésünkre, egy hadsereg kiállításához járult
hozzá. A keleti hadszíntérre küldendő közel 207 ezer fős hadsereg várható
alkalmazására, területi és időbeli határai, ill. a személyi és anyagi
veszteségek pótlása a tárgyalások során nem került szóba. Keitel vezértábornagy
csupán szóbeli ígéretet tett a fegyverzeti és felszerelési kiegészítésekre. A magyar
politikai és hadvezetés bízott abban, hogy mint a Gyorshadtest 1941-ben, úgy ez
a hadsereg is 4 havi frontszolgálat után haza szállításra kerül.
A frontra
kiküldött 2. magyar hadsereg nem a hadrend szerint magyar kir. 2. honvéd
hadsereg volt, hanem állományát tekintve az egyenlő leterheltségek alapján, az
alakulatokat az egész ország területéről állították ki. A hadsereg 3
hadtestből, hadtestenként 3 könnyűhadosztályból állt, amelyek 3 gyalogezred
helyett csak 2 gyalogezredből tevődtek össze. Valamint ide tartozott az 1.
tábori páncéloshadosztály és az 1. repülőcsoport.
hadtest könnyű
hadosztály gyalogezred
III. (szombathelyi) 6. (komáromi) 22. és 52. komáromi
7.
(soproni) 4. soproni és 35. szombathelyi
9. (nagykanizsai) 17.
és 47. nagykanizsai
IV. (pécsi) 10. (kaposvári) 6. és 36. kaposvári
12.
(szekszárdi) 18.
és 48. szekszárdi
13.
(kecskeméti) 7. kecskeméti és 31. budapesti
VII. (miskolci) 19. (miskolci) 13. és 43. miskolci
20. (egri) 14. egri és
23. losonci
23. (kassai) 21. és 51.
kassai
A 2 magyar
hadsereg alakulatai három lépcsőben kerültek kiszállításra 1942 április és
július 27.-e között. A frontra kiérkező 2. magyar hadsereget csakúgy, mint a
többi szövetségest hadsereget a németek az Operation Blau hadművelethez
kívánták bevetni, mely a Don folyó mentén kellett, hogy biztosítsa a németek
Sztálingrád és a Kaukázus felé előretörő szárnyát. A kiérkezett alakulatokat
fokozatosan, szinte menetből vetették be az oroszok ellen.
Az első
jelentősebb veszteségek 9. nagykanizsai könnyűhadosztályt érték 1942
júliusában, négynapos súlyos harcok árán vették be Tyim városát. és a
Don-folyóhoz 1942 július 7-10-e között jutottak ki. A közel 210 km szélességű
arcvonal szakaszon kiépített orosz
hídfőállások voltak, melyek elfoglalásában már a augusztustó fogva a németek is
részt vettek. A szeptember 9-16.-ai urivi hídfőcsatáról a német páncéloshadtest
parancsnoka a következőt jelentette: „A harcok alatt bebizonyosodott, hogy az
ellenség nagyobb erővel rendelkezett a Don-kanyarban, mint hogy azt
feltételeztük”
Ezután 1943 január
12.-ig viszonylagos csend jellemezte a hadműveleti időszakot. Magyar részről
elkezdték az elfoglalt állások megerősítését a szálláskörletek téliesítését,
valamint fegyverzeti-felszerelési és emberanyag erősítést kérését. Mivel
odahaza félő volt, hogy a magyar-román határháborúra kerül sor, a magyar
hadvezetés leállította a további utánpótlások küldését, mivel az anyaország
területén maradt seregtestek megerősítésére is gondolniuk kellett. Szovjet
részről is mivel Sztálingrádnál is már igen súlyos harcok voltak, csend állt
be. A csapatok erősítést vártak, melyek decembertől érkeztek meg a szovjet
hídfők, és mint a magyarok, kisebb vállalkozásokat hajtottak végre, hogy
kipuhatolják az ellenség erejét.
1942 októberétől a
magyar lövészárkokat már hótakaró borította, a kemény -30 fok decemberben
köszöntött be. A hazulról hozott mundér
nem védett eléggé a hideg ellen, ezért a legénység irha mellényt és füles
irhasapkát kapott, de az őrszolgálatot így is csak az állandó mozgás mellett
tudták csak ellátni. A fegyverzet jó része befagyott, csak nehézségek árán
lehetett őket használhatóvá tenni. A nagy hidegben a gyal. töltény nem sült el,
ennek következtében sem a puskát, sem a golyószórót, sőt a géppuskát sem
lehetett használni. A német aknavető csöve az első lövésnél megrepedt a nagy
hidegben, a rádiónál a membrán odafagyott, minek következtében nem voltak
használhatók. Már 1942 őszén a súlyos takarmány hiány miatt, nehogy a hadsereg
lóállománya tönkremenje a frontvonal mögé 100-150 km-re létesített ló áttelelő
állomásokra szállították. Ez a 2. magyar hadsereg 60 ezres lóállományának közel
80 %-át érintette. Ezáltal a hadsereg mozgékonysága jelentősen korlátozódott,
mivel gépesítettséggel csak 1 tábori páncéloshadosztály rendelkezett. A lóról
leszállított huszárok síkiképzést kaptak és villámtartalékok voltak, akik a
visszavonulás során súlyos utóvédharcokat vívtak az orosz csapatokkal.
A sztálingrádi
hadművelet részeként 1943 január 12.-én indult meg a szovjet gőzhenger a magyar
arcvonal szakaszon. A hadsereg parancsnokság naplója így írt erről: Az urivi
hídfőből várt orosz támadás 9.45.-kor heves tüzérségi és sztálin orgona tűz
előkészülés után 10.30.-kor megindult. A tömegben támadó gyalogságnak
legjellemzőbb vonása, hogy minden tűzzel szemben érzéketlen volt. A tisztek
által vizsgált fogságba esetteken a teljes leittasodás jelei voltak kétség
kívül felfedezhetők, írta Vécsey Béla alezredes.
A túlerejű támadás
a magyar védelem egy részét a soproni gyalogezredeket szinte teljesen
megsemmisítette, ennek ellenére a többi honvéd alakulat nem roppant össze. A
következő nap délelőttjén megindított tömegtámadáskor már a magyar állások
mögött is megjelentek a szovjetek, de innen a 23. kassai könnyűhadosztály véres
szuronyharcban kitőrt. A szovjet páncélos ékek és a sítalpakon közlekedő
gyalogság megkerülte az urivi hídfő védőkörletét és nyugati irányba haladt
tovább. Január 14.-én a helyzet tovább súlyosbodott, és újabb 45 perces
tüzérségi előkészítés vezette be a szovjet támadást. A hőmérő higanyszála -046
fok alá süllyedt, ekkor már az állásaikból kivert honvédek elsősorban azért
harcoltak, hogy legyen fedél éjszakára a fejük felett. A III. (ebben a komáromi
gyalogezredek) és a IV. hadtest katonái, már január 12.-e óta kilátástalan
harcot folytattak, de a VII. hadtest január 17.-ig kitartott, holott a
szovjetek már jóval nyugatabbra jártak. Ekkor 17.-én reggel végre megkezdhették
a visszavonulást. A III. hadtest, amely a szovjet nyomásra elszakadt a magyar
zömtől és utóvédként harcolt február 1.-g, mikor is a hadtest parancsnoka Stomm
Marcell altábornagy, a magyar hadtörténelemben példátlan módon feloszlatta és a
sorsára hagyta a rá bízott katonák ezreit.
Dicsőség az
elesett katonáknak!
vitéz Nagy Miklós
törzskapitány
vitezirend.com |
