Budapest
ostroma során a védők, körülbelül fele részben német és magyar katonák voltak,
valamint civil önkéntesek. A lakosság elszánt támogatásával korábban soha nem
látott helytállásról, hősiességről tettek tanúbizonyságot. A támadó szovjet
hadseregek vezetői Malinovszkij és Tolbuchin marsallok előszór november 7-e
napját tűzték ki az ostrom befejezésére, majd a december végi Karácsony napjait
ígérték a győzelmükre Sztálinnak. Egyik dátum sem teljesült. Budapest teljes
körül zárása is csak Szenteste napjára sikerült nekik. Január 10.-étől pedig
újabb friss utánpótlásként egy páncélos gárdahadsereg és egy légihadsereg
érkezett a segítségükre.
Mielőtt
a végső napokról beszélnék, meg kell emlékeznem az ostromot megelőző
eseményekről, a város ostromáról is. Előkerült Mindszenty bíboros levele, amit
a pápához és a magyar hadvezetéshez intézett. Ebben kérte Budapest nyílt
várossá történő nyilvánítását. Ugyanezért emelt szót Serédy Jusztinián
hercegprímás és Ravasz László református püspök Szálasi Ferencnek írt
levelükben, aki válaszában hajlott is erre. Új ismereteink fényében tudjuk,
miért nem valósulhatott meg ez a terv. Nem azért elsősorban, mert Hitler
szándéka szerint le kell lassítani az orosz előretörést az új fegyverek
elkészültéig, hanem a német hadvezetés utolsó, reális szándéka miatt, mely
szerint Győr magasságából általános ellentámadást terveztek 1945 tavaszán. Ezt
tekintették az utolsó lehetőségnek az ellentámadásra és a győzelemre, figyelemmel
a dél-dunántúli olajmezőkre, ami nélkül a támadás már csak álom lehetett. A
másik, talán fontosabb információ, ami felháborította a magyar lakosságot és a
hadvezetést is az az erőszak. Ez túlzás nélkül arról szólt, hogy az orosz,
román, és jugoszláv hadseregek tagjai térnyerésük során a megszállt magyar
területeken tömegesen erőszakolták és sok esetben gyilkolták meg a magyar nőket.
Az orvosi adatok szerint másfél milliónál is több abortuszt végeztek. A nemi
betegségek leküzdésére 1945-ben az USA egy millió adag penicilint küldött
Magyarországra. Erről a tömeges kegyetlenségről számos a frontot hazafelé
áttörő alakulattól és a menekülő civil lakosságtól szereztek tudomást.
Lényegesen közrejátszott a védekezési döntésben az amerikai és angol légierő civil
lakosság elleni folyamatos és tömeges bombázása is. Semmit és senkit nem
kímélve szőnyegbombáztak minden városunkat és a fővárost is egész addig, amig a
támadók el nem érték a város határát. Akkor szerepüket átvette az újonnan
bevetett szovjet légihadsereg. Nem volt Budapesten ép ház, a civil áldozatok száma
meghaladta a százezres nagyságot. Együttes hatásuk elérte a népírtás mértékét.
Változott ismeretünk a harcokban részt vevők létszámáról is. A német és magyar
alakulatokat teljes, sőt emelt létszámúnak jelentették. Pedig a Budapestre
beérkezők a Kárpátok védvonalaiból folyamatos harcok után visszavonuló, embert
és harceszközt vesztett alakulatok voltak. Ráadásul bizonyított, hogy a magyar
alakulatok parancsnokai a Kis -Magyarország határaihoz érkezve haza
bocsájtották a délvidéki, erdélyi, kárpátaljai és felvidéki katonákat.
Megkísérelték a pesti lakosság evakuálását, ezt azonban a szovjet hadvezetés megakadályozta.
Ilyen körülmények között határozták el Budapest védelmét. A német és magyar csapatok
vezetői Karl Pfeffer Wildenbruch SS Obergruppenfhürer, Auguszt Schmidhuber
tábornok és Hindy Iván vezérezredes szervezték meg a védelmet. A német
egyenruhás alakulatok között számos orosz, lett, litván, és észt nemzetiségű
volt. A német egységek körülbelül 35 000 embert tettek ki. A magyar egységeknél
csakis hazai és önkéntes katonák maradtak. Létszámuk 45 000 fő körül volt.
Ezeket az egységeket előbb pihentetni, feltölteni és eszközökkel kellett
ellátni, ami csak igen kis mértékben sikerült. Budapest védelmére egyetlen új
hadosztály létesült a Szent László hadosztály. Parancsnoka a Doni hős, vitéz
Szügyi Zoltán vezérőrnagy lett, akiért rajongtak az emberei. Ennek egy
ejtőernyős ezredét és a Testőr ezredet sikerült gránátos ezred néven
létrehozni. Ők kizárólag önkéntesek voltak, és döntő szerepet vittek a menetből
történő elfoglalás megakadályozásában. A várost védők összlétszáma tehát 70-75
000 ember lehetett. Ehhez kell számítani a civil önkénteseket. Két egyetemi
rohamzászlóaljat és három, háromezer ötszáz önkéntes hungarista nyilast.
Ezeknél az alakulatoknál lett az ostrom végére a legnagyobb a veszteség.
Harmincnál kevesebbnek sikerült a kitörés vagy tudott sebesülten a lakosság
segítségével elrejtőzni. A többi elesett, mert mindenhol az első vonalban
harcoltak. A védelemhez érkezett még és harcokban részt vett 240 páncélos és
800 db páncéltörő és légvédelmi ágyú. Ezek 60 %-a volt magyar. Közülük is kiemelkedően
harcoltak a Hunyadi páncélosok, Baka Barnabás tüzérosztálya és Billnitzer Ernő
tüzér dandárra. Baka Barnabás őrnagy a Városliget körüli harcokban, Billnitzer
tábornok pedig a kitörés során az ördögárok környékén esett el. A páncélosok
közül egynek sikerült áttörni a vonalakon, de a bekerítésből már nem sikerült
átjutni. Mind a támadók, mind a védők létszáma a mai napig vitatott. Az azonban
tény, hogy az arány soha nem volt kevesebb 8-10 az egyhez aránynál. A vita
pedig azért van, mert más volt a csapatok száma az ostrom kezdetén és más a
végénél. Ennek alapvető oka pedig, hogy amikor kiderült, hogy a védők óriási
veszteségeket okozva támadóknak meghiúsították a város elfoglalását menetből,
egy újabb, a Sztálingrádi harcokban is részt vett hadsereg bevetésével átkeltek
a Dunán, hogy nyugatról kerítsék be Budapestet. Ez azonban csak december 24.-én
sikerült nekik. Addig a szabad folyosón Tatabánya, Komárom, Győr irányába
szabadon lehetett ki és be szállítani embert, hadianyagot egyaránt. Az ostrom
kezdetekor a támadók létszáma Magyarországon nagyjából 700 000 ember volt.
ebből elkülönítettek két gárda hadtestet kb. 60 000 embert 1000 db páncélost és
1200 ágyút. Ezek Kecskemét felől érkezve támadták a kialakított hármas Attila -vonal
külső védelmét. A védelem magját német 22. SS Panzer hadosztály egységei, két
ejtőernyős zászlóalj, és a Bakay tüzérek alkották, akik három nappal az ütközet
előtt foglalták el állásaikat. Érkezett még 200 bánáti /délvidéki önkéntes
partizán, két napos katona/ és a Kecsemét felől beérkező és a vonalban
szétosztott visszavonuló szervezett egységek. A Dunaharaszti Vecsés vonalon
vették fel harcot. Igen fontos volt, hogy a visszavonulók között volt egy
teljes élelemmel is feltöltött ellátó alakulat amelyik az elkövetkező 9-10 nap folyamatos
harcaiban ellátták a katonákat meleg élelemmel, forró teával. Nagyjából hatezer
ember védte tehát a fővárost ezen a szakaszon. A szünet nélküli rohamokban az
oroszok mindig pihent ezredeket vetettek be páncélos támogatással. A harcokban
a védők fele megsebesült az elesettek száma 800 körül volt. Ezután áthelyezték
őket a Pécel, Gödöllő vonalra, ahol további két hetes hősi harcok árán verték
vissza és állították le az átcsoportosított orosz támadást. Tata- Komárom
Esztergom térségébe vonták vissza Őket, ahol feltöltötték és kiegészítették
egységeiket. További harcok vártak rájuk az Ipojnál, a Garamnál és az egész
Dunántúlon. Ők védték Székesfehérvár vasútállomását is anélkül, hogy
visszavonultak volna, amikor a város többször is gazdát cserélt. Végül a Mura- Dráva
folyók mentén vonulva értek Ausztriába és estek Angol fogságba. A visszavonulás
során nem eldobálták fegyvereiket, hanem összeszedték. Ők az egyetlen magyar
egység amely megtarthatta fegyverzetét, hogy ha az oroszok nem tartanák be a
fegyverszünetet, legyen aki hatékonyan ellenáll. Szétverték a két
gárdahadtestet, megsemmisítettek 400 páncélost és számos ágyút. Az oroszok a
két gárdahadtestet nem is töltötték fel, szégyenteljes vereségük miatt azokat
egyszerűen feloszlatták. Malinovszkij napiparancsában a Szent László hadosztály
tagjait bárdos brigantiknak nevezte és megtiltotta fogságba ejtésüket. Az
ütközet befejezését jelezte, hogy az újabb hadsereg átkelt a Dunán és
bekerítésbe kezdett, valamint a vonalba nehéztűzérség érkezett és módszeresen
méterről méterre haladva kezdte veretni a védőket. Visszatértek a már ismert
orosz stílushoz. Az Attila -vonalak teljes védelme során az orosz veszteség kb.
a Budapesten elszenvedett veszteség fele volt, azaz 1000 db harckocsi és 1200
ágyú 150 000 halott és 300 000 sebesült. Az Attila -vonal eleste után a város
elfoglalása felgyorsult, bár egyes kerületek és városrészek a hősies védekezés
következtében többször gazdát cseréltek. Igaz a nyomasztó túlerő miatt azokat
megtartani nem tudták. Január 17. -én az oroszok elérték a Duna vonalát. A
német és magyar csapatok a két még álló hídon, a Lánchídon és az Erzsébet hídon
vonultak vissza Budára, bár a maradék még napokig védekezett hatékonyan. Az
oroszok fejetlenségére jellemző esemény volt, hogy január 17.-én jutott ki a
Dunához a Fővámtérre a mai Szabadság hídhoz két román páncélos ezred. Ezeket
még német tankokkal szerelték fel. Éppen pihentek, ünnepeltek a katonák amikor
Malinovszkij páncélosai Soroksár felöl megérkeztek oda. Az utolsó emberig
szétlőtték a románokat, mert nem ismerték fel a saját egységeiket. Pest január
18-án esett el. Buda védelmére napi 80 tonna hadi anyagra, műszaki ellátmányra,
élelmiszerre volt szükség. Ahogy szűkült a bekerítés, vált egyre nehezebbé az utánpótlás.
A hadvezetés többször is engedély kért a kitörésre. Mindig elutasították. A
német és magyar hadvezetés háromszor is kísérletet tett a főváros felmentésére.
Legjelentősebb a IV. páncélos hadtest Herbert Otto Gille SS
Obergruppenfhürer és Ney Károly hungarista különítményének támadása. Mélyen
benyomultak a katlanba, de az utánpótlásra küldött üzemanyag uszályokat Komárom
térségében az Amerikai és Orosz repülők felfedezték és szétbombázták. A
páncélosok tehát nagyjából Mány, Zsámbék, Tinye térségében üzemanyag hiány miatt
megálltak. Február elején nyilvánvalóvá vált a vég. Az utánpótlást szállító
repülők a Vérmező elvesztése után nem tudtak többé leszállni.
1945.
február 11.-én 17 óra 50 perckor Wildenbruch tábornok leadta utolsó rádió
üzenetét. "élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényeink csőre
töltve, Budapest védői választhatunk a kapituláció, vagy a harc nélküli
lemészárlás között. Az utolsó harcképes részekkel, honvédekkel és
hungaristákkal együtt offenziv módon új harci bázist keresek. Február 11.-én a
sötétség beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor - Máriahalom
térségében".
Február
11.-én 19 óra 45 perckor megkezdődött a Kitörés, amelynek útvonal tervét
elárulták. A védők tudták, hogy csak keveseknek fog sikerülni áttörni a saját
vonalakhoz és életben maradni. Ünneplőbe öltözött 13900 német és 15 000 magyar
katona vett részt a kitörésben. Őket követte kb. 50 000 civil, és indult meg a
jelre. A Kitörésben a német és magyar katonákon kívül részt vettek különböző
önkéntes alakulatok is. Kiemelkedő hősiességük miatt meg kell említeni a
magyarok közül a két egyetemi zászlóaljat. A tizenöt -tizennyolc év körüli
fiatalok közül mindössze harmincan élték túl a kitörést és csupán nyolcan
tudták átverekedni magukat. Meg kell említeni a Vannay riadózászlóaljat, amelynek
vezetője Vannay László 1938-ban részt vett a felvidéki rongyosgárda
létrehozásában és a Kárpátalján vívott gerillaharcban a magyar területekért. Az
először december 24.-én bevetett 680 tagú zászlóaljból a kitörésre már csak
120-an maradtak és indultak el. A mai tudásunk szerint az utolsó szálig
elestek. Parancsnokuk Vannay Lászó és 70 éves harcostársa Prónay Pál is a
Kútvölgyben halt hősi halált. Az Olasz/ ma Szilágyi Erzsébet/ fasorban
hömpölygött a tömeg és fentről az előre kiépített beton kiserődítményekből,
ablakokból, kapualjakból zúdult rájuk a halál. A Lövőház utcában esett el az a
Gerhard Schmidhuber német vezérkari ezredes aki egy hónappal korábban
megkímélte a budapesti gettóban élő 60-70 000 zsidó életét. Budapesten
kizárólag a gettó területét nem védték a német és magyar csapatok. Egy túlélő
fiatal önkéntes Szántai Lajos így emlékszik vissza az Olasz fasorra,
ahol elől haladt. " Egy gyermekkocsit toló fiatal anya kapaszkodott belém,
igyekeztem segíteni neki, de egy szemből érkező ágyúlövés egy pillantás alatt
elsodorta mellőlem. Kézitusát vívtunk késsel és kézigránátokkal. Ötszáz fős csoportokban
indították az embereket. Amikor elestek, vagy megsebesültek, mindig jött a
következő ötszáz. Patakokban folyt a véres hólé a Széll Kálmán tér irányában.
Ha ma végig mennek a várból északra lefelé és a környező budai utcákon, tereken
is legyenek tisztában vele, halottakon járnak. A romokat ugyanis nem
eltakarították, hanem csak elsimították a törmeléket és rá építkeztek. " A
kitörés végül is két fő irányban volt sikeres. Az egyik irány a Sváb -hegy és a
János -hegy iránya, a másik a Rózsadomb és a Szarvashegy felé vezetett. Egy
kisebb német kb. 500 fős egység, a német és a magyar vezérkar, valamint
rengeteg civil az Ördögárokban kísérelte meg kijutni. A kijáratnál igen erős
ágyútüzet kaptak, amikor el akarták hagyni az alagutat. Legtöbben talán 15
000-n is azonnal meghaltak. A többiek a vezérkarral még három napig védekeztek,
majd fogságba estek. Kevesen pedig visszafordultak a várba és halálukig
védekeztek. A János hegy irányába kitörők között volt Kokovay Gyula az egyetemi
rohamzászlóaljból. Így mondta el az áttörés utolsó perceit. " Már
világosodott, mikor egy sík terepen öt-hatszáz méter futás után az erdőszélen
puskatűz fogadott bennünket. Viszonozni akartam, de a géppisztolyom bedöglött.
Nem volt időm megnézni futás közben mi a baja, ezért a hátamra dobtam, és
elővettem a rohamkésemet és az övembe dugtam, hogy kéznél legyen. Már az orosz
állásoknál voltunk, amikor gránátok repültek felénk. Egy tojásgránát fejbe
talált. Elestem és a sapka lerepült a fejemről. Önkéntelenül érte nyúltam és
közben észrevettem, hogy a gránát előttem van. Fekve maradtam amig robbant.
Ekkor felugrottam és rohantam a többiek után. Nyolc -tíz lépésnyire egy fa
mögül, egy orosz katona lépet elő és puskáját rám fogva lőtt. Tisztán
hallottam, hogy elkattant, de nem robbant a töltény. Ekkor felemelte fegyverét
a csövénél és rám akart sújtani. Nem vártam meg, éppen odaértem és késemet az
oldalába döftem. Összegörnyedve elesett, én pedig utolértem a társaimat,
akikkel túljutottunk a fedezéken. Egy töretlen kukoricásban futottunk tovább,
amikor ránk kiáltottak. Halt! A következő pillanatban már három német katona
szaladt felénk és rázták a kezünket, vállunkat. Levittek a közeli faluba. Mány
volt..." A városból kitört Mintegy tizenöt-húszezer ember. Katona és
civil. Áttörni a saját vonalakhoz 780 embernek sikerült másnap reggelre. A
budai hegyekben még napokig folyt a hajtóvadászat a többiekre. A kitörést
követő harmadik napon, egy egységben sikerült áttörni 100 embernek. Többen
érkeztek még egyesével, vagy kettesével. A negyedik napon még 11 katona és hét
civil tört át és maradt életben. Legkönnyebben egy 500 fős német egység tudott
áttörni. Ők közvetlenül a Gellért -hegyről indulva, nem előre tervezett úton
haladtak nyugat felé. Veszteség nélkül jutottak át. A Budán és a Várban rekedt,
ünneplő ruhába öltözött éhező és sebesült katonák sokkos állapotban bolyongtak
az utcákon. Nem mentek be az óvóhelyekre, hogy kíméljék a polgári lakosságot. A
dzsipekkel, teherautókkal részegen száguldozó oroszok százszámra ütötték el
őket. Még hetek múlva is ott hevertek felismerhetetlenül szétlapítva a fagyott
úttesten. Nem volt kegyelem. A két földalatti kórházban mintegy háromezer
sebesültet orvosokkal és ápolónővérekkel együtt úgy gyilkoltak le, hogy
lángszóróval égették őket halálra. A másik kórházba benzines hordókat
gurítottak le és kézigránátokat dobáltak közéjük. Így gyújtottak és égették el
a még élőket is. A citadella körül hetekig látható volt több ezer német
egyenruhás halott. Ők Oroszok voltak. Lefejezték őket, a fejükkel pedig körbe tűzdelték
a citadellát. Holttesteiket külön a hegyoldalban fedték le törmelékkel. Ha
volna feltáró kedve a hatóságoknak, nem volna nehéz a maradványaikat
azonosítani. A győzteseknek tíznapos szabadrablást engedélyeztek az egész
városban. Vittek minden értéket. Sztálin a hadvezetésnek hetvenezer katona
hadifogoly ejtését írta elő. Az egész városban húszezer katona esett fogságba.
Ezért Budapest lakói közül több mint ötvenezer embert hajtottak el évekre
hadifogságba, ahonnan csak töredékük tért később haza. A győztesek
kitüntetésein pedig a felirat Budapest elfoglalásáért, és nem felszabadításáért
olvasható. A fővárost védők igazi hősökvoltak. Vannak, akik még
ma is próbálják megosztani az embereket. Ne tévesszen meg ez senkit. A védők
közül bárki túlélőt megkérdeztem, vagy emlékiratait olvastam az mind úgy
nyilatkozott, nem pártparancsra, hanem hazaszeretetből cselekedett, kizárólag a
barbár kommunizmus elleni ellenállás akarata hatott rá. A nyilaskeresztes párt
cca. 15 000 felfegyverzett emberéből csupán háromezer vett részt szervezetten a
védelmi harcokban. Szinte kivétel nélkül elestek. A többiek közül pedig sokan a
kommunista rendszerhez igazoltak és a cionistákkal együtt ők lettek az új
rendszer legvéresebb kezű támogatói. Valamennyi elesett katona és civil
emlékére e napot a becsület napjává neveztük el. Függetlenül attól, hogy
német, vagy magyar katonák, vagy önkéntesek, nyilasok, hungaristák vagy civilek
voltak. Helytálltak két, majd három hadsereggel szemben, körülbelül tízszeres
túlerő ellenében százkét napig, úgy hogy ebből 53 napig teljes bekerítésben
harcoltak. Helytállásuk tehát vitathatatlan. Rájuk emlékezni nemcsak
állampolgári jogunk, hanem kötelességünk is. Mindazoknak kötelessége akik
magukat nemzetieknek tartják. Mi, akik így gondolunk magunkra, emlékezünk
apáinkra, anyáinkra. E hősök példájából merítjük az erőt a világ bolsevizmusa,
liberalizmusa ellen vívott mindennapi szellemi harcunkban. Ugyanígy e
helytállásból meríthettek erőt 1956 forradalmárjai és szabadságharcosai is.
vitéz
Marosvári Imre
ny. budapesti székkapitány
|
