|
Búcsú vitéz Incze Sándor esperestől |
|
„Én is, amikor megérkeztem hozzátok, testvéreim, nem úgy érkeztem, mint aki ékesszólás vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten bizonyságtételét. Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről... Beszédem és igehirdetésem sem az emberi bölcsesség megejtő szavaival hangzott hozzátok, hanem a Lélek bizonyító erejével.” (1Kor. 2,1–2.4)
|
Nagycsütörtök reggelén szomorú hírt kaptunk, Incze Sándor esperes úr visszaadta lelkét teremtő Urának, akitől nyerte egykor elhívását a lelkipásztori szolgálatra. Hosszú évtizedek teltek el azóta, hogy a szárazajtai ifjú batyujában az otthonról és a Székely Mikó Kollégiumban kapott lelki, szellemi örökséggel Kolozsvár felé vette útját, hogy aztán teológiai tanulmányai elvégzése után Isten és népe szolgálatának szentelje életét. Pál apostol korinthusiakhoz intézett, fentebb idézett szavai váltak valósággá, amikor fiatal lelkészként a szolokmai vagy a magyarhermányi templom szószékére lépett, de ez határozta meg kovásznai, majd sepsiszentgyörgyi szolgálatát, ahol nyugdíjba vonulásáig a szemerjai gyülekezet pásztoraként vigyázott a rá bízottakra, szűkebb családja mellett Isten nagy családjának, Krisztus Anyaszentegyházának hívő seregére.
Szavai és élete egyaránt a megfeszített Krisztust hirdették olyan időkben is, amikor az államhatalom minden eszközt bevetett annak érdekében, hogy megtörje egy ígéretesen induló fiatal lelkész pályáját. De nem hátrált meg, mert a Lélek ereje tovább hajtotta a gyülekezetszervező munkában, majd akkor is, amikor a szemerjai templom új karzattal bővült és kazettás mennyezettel gazdagodott. Hívei pedig egy emberként álltak melléje, mert a Krisztus és egyházának ügyét hitelesen képviselő ember kisugárzása és példamutatása erre kötelezte a környezetében élőket.
Hosszasan tudna erről vallani a tizenéves, konfirmációra készülő ifjú is, akinek egy istentisztelet után átkarolta a vállát, és mélyen a szemébe nézve megkérdezte tőle, nem akar-e esetleg a teológiára felvételizni. Választ nem várt, mert tudta, hogy még túl korai lenne, de azt is tudta, hogy egy tizenéves suhanc lelkében elültetett egy olyan magot, amely lassan majd csírázni kezd. És amikor néhány év múlva ez a fiatalember kezében a segédlelkészi kinevezésével lépett be a szemerjai lelkészi hivatalba, akkor sem a „főnök” fogadta, hanem az új idők új szavára is nyitott idősebb szolgatárs. „Segéd úr, csináld úgy, ahogyan jónak látod!” – érkezett rendszerint a válasz, amikor a segédlelkész egy-egy új, korszakalkotó ötletnek hitt gondolattal állt elő. Mert ilyen volt ő, így is tudta irányítani a rá bízottak lépéseit, nem nagy szavakkal, fölényeskedő atyai tanácsokkal, hanem a bizalom hangján.
Nagycsütörtök pirkadatára elszakadt egy szolgáló élet fonala, de a megfeszített Krisztus, akit mindvégig hirdetett, magához vonta őt oda, ahová helyet készített számára is. És ha ebben az esztendőben a nagypéntek kétszeresen is a döbbenet, a fájdalom és a gyász napjává lett családtagjai és mindazok számára, akik ismerték Incze Sándor esperes urat, nagyszombaton úgy kísérjük utolsó útjára a férjet, családapát, nagyapát, a lelkipásztort és barátot, mint akiknek szilárd meggyőződése az a hit, amelyet ő is mindhalálig vallott: Krisztus legyőzte a halált, közel a húsvét, a feltámadás hajnala.
vitezirend.com/3szek.ro
|
|
|
|
|
|
|