|
Elöljáróban
szögezzük le, hogy a holokauszt sajnos megtörtént. Ez nem lehet vita tárgya. De
mielőtt minden felelősséget a Kormányzóra és a nevével jelzett korszakra
zúdítanánk, tekintsünk vissza a történelem lapjaira, s az apróbetűs rész
elolvasására ösztönöznék mindenkit! Főleg azokat, akit hangos „ugatással” vádaskodnak!
A
Horthy korszak eseményeinek értelmezésénél azt is vegyük számításba, hogy
voltak olyan vezető beosztású emberek, akiknek tevékenységével sokan – így a
Kormányzó úr sem értett egyet. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a kor
kommunikációs lehetőségeit sem: telefon nem volt mindenhol és mindenkinek, de a
hírek gyors továbbítására nem volt internet sem.
Ismereteim
szerint a vidéki zsidóság sorsáról hírt adó levelet Horthy Istvánné
(Edelsheim-Gyulai Ilona) adta át apósának- a Kormányzó úrnak, aki ezt követően
állította le a deportálásokat, megmentve ezzel több ezer budapesti zsidó
életét.
A
köztudatba vitt holokauszt szerint ezt követően még Auschwitzban, Mauthausenben
több ezer magyar zsidó kivégzésével az embertelen népirtás ugyan folytatódott,
de a szovjet felszabadítók révén több ezren megmenekültek (?). Itt a történet
akár vége is lehetne, hiszen sokan csak eddig ismerik a történelem eme gyászos
időszakát.
Vége
lehetne, de sajnos nem itt ért véget a magyar zsidóság sorsa!
… és
akkor most a történelem lapjain nézzük meg az apróbetűs részt, hogy megértsük,
miért nem tisztességes mindent csak a Horthy korra, illetve a Kormányzó úrra
testálni.
1944.
szeptemberében szovjet csapatok elérték Magyarországot, és 1945. áprilisáig az
egész országot megszállták. Ez időszak egy új fogalmat honosított meg
történelmünkbe: „málenkíj robot”. A megszálló szovjet katonák akit értek, vittek
mindenkit málenkíj robotra. Nem számított, hogy katona vagy civil, de nemre,
korra sem voltak tekintettel.
1945-ben
a felszabadított auschwitzi és muthauseni táborból hazafelé tartó, illetve már
haza ért, illetve itthon maradt több ezer magyar zsidó is szovjet fogságba
esett, s róluk többé senki sem beszélhetett. Valahol szovjet hadifogságban
haltak meg, örökre elfelejtve – s a nagy nyilvánosság abban a hitben konstatálta
halálukat, hogy a holokauszt sodrában valamelyik koncentrációs tábor lett
szenvedésük végállomása.
Lehet,
hogy az Olvasó kétségbe vonja a leírtakat.
Nem
csodálom, mert hihetetlennek tűnik, hogy sok magyar zsidó nem koncentrációs
táborban, hanem szovjet hadifogolyként halt meg.
És
higgye el a kedves Olvasó, júniusi kánikulában nem kaptam napszúrást, valós
tényről írok! De nézzünk vissza a múltba.
1944-től
Magyarország szovjetek által megszállt területté vált. Szovjetek által
ellenőrzött Magyarországon a háború lezárását követő demokratikus államrend
kialakulása 1947-ben Nagy Ferenc miniszterelnök félreállításával végleg
megpecsételődött:
Nagy
Ferenc „Tildy Zoltán köztársasági elnökké választása után, 1946. február 4-től
miniszterelnök. Politikáját a békeszerződés megkötéséig tartó kivárásra
építette; ellenezte a proletárdiktatúrát, a tervgazdálkodást, de az
együttműködés megőrzése érdekében jó néhány kérdésben engedett a baloldali
koalíciós pártok követeléseinek. A párizsi békeszerződés 1947. február 10-i
aláírása egybeesett a kommunista irányítású politikai rendőrség által kreált »köztársaság-ellenes
összeesküvési üggyel«, amelybe számos politikai támogatóját belekeverték,
többek között jó barátját, Kovács Béla pártfőtitkárt is letartóztatták a
szovjet hatóságok. Rákosi Mátyás, kihasználva svájci szabadságát, őt is
megvádolta az összeesküvésben való bűnrészességgel; gyermekét túszként
felhasználva, zsarolással 1947. június 2-án kikényszerítették a lemondó
nyilatkozatát.” (http://www.rev.hu/sulinet45/szerviz/kislex/biograf/nagy.htm)
Rákosi
Mátyás és társai előtt zöldjelzést kapott egy olyan korszak felépítése, amelyből
ízelítőt Kun Béláéktól már kapott a magyar nemzet, ugyan akkor soha többé azt
nem sírja vissza senki sem.
Július
25-én kihirdetik a Párizsi békeszerződés rendelkezéseit megfogalmazó 1947. évi
XVIII. törvényt, melyben a 21. Cikk így fogalmaz:
„1. A magyar hadifoglyok, mihelyt lehetséges,
hazaszállítandók a hadifoglyokat visszatartó egyes Hatalmak és Magyarország
között erre vonatkozólag kötött megállapodások szerint.”
Plakát az 1940-es évek második feléből
Azóta
már tudjuk, hogy ezt követően a hadifogolykérdés, valamint minden, ami a Horthy
korszakhoz köthető a rendszer megítélése szerint – törlendő! Törlendő és
megsemmisítendő az emlékezet, az emberi lét.
A
100 288 fogoly 1947-ben történt hazaszállítása valójában a magyar békeszerződés
megkötésével volt kapcsolatban. Még 1948-ban is 84 310 fő érkezett haza, azonban
a Szovjetunió nem tudott elszámolni a területére szállított kb. 600 000 magyar
állampolgárral. Kommunista diktatúra kiteljesedésekor, 1948. novemberében a
kormányzat a hadifogolykérdést hivatalosan megoldottnak tekintette, mondván,
akkorra már csak a szovjet hatóságok által elítélt háborús bűnösök maradtak
kint. (Rubikon, Orosz fogság. Hadifoglyok, kényszermunkások, politikai
elítéltek)
Palásthy Rezső újságírót 1945-ben
az óvóhelyről hurcolták el kényszermunkásnak. Különféle szovjet
fogolytáborokban raboskodott, ahonnan 1948-ban sikerült Németországba jutnia. A
Magyar Harcosok Bajtársi Közössége 1949-ben létrehozta Münchenben saját
hadifogoly-szolgálatát. E közösséghez csatlakozott Palásthy Rezső is, kinek
szerkesztésében jelent meg a „Magyar Hadifoglyok a Szovjetunióban” c.
„Fehérkönyv”. 1950-ben Bad Vörischofenben megjelent könyv hatására 1951-ben az
ENSZ létrehozott egy ad hoc bizottságot a világ különböző részein (különös
tekintettel a Szovjetunióra) dolgoztatott kényszermunkások és hadifoglyok
helyzetének feltárására. (http://mult-kor.hu/gyufasdobozra-irtak-a-szovjet-lagerekben-elhunytak-nevet-20150226?pIdx=2) Ugyan akkor
Magyarországon e könyvet betiltották, 1990-ig még csak beszélni sem lehetett
létezéséről.
Olvassunk
bele e könyvbe:
„A legtragiukusabb sors azonban a náci terror
által halálra üldözött magyarországi zsidókra várt, akik, mint felszabadítót
várták a szovjet hadsereget. Ezeknek a szerencsétleneknek egy része alig, hogy
megmentette puszta életét a gettók vagy nácik KZ-ek poklából, megdöbbenve
tapasztalták, hogy hiába sikerült néhány héttel ezelőtt megmenekülniük az
Auschwitz és Mauthausen felé útnak indított nácik által hajtott menetoszlopból,
hiába sikerült túlélniük az 50 napos ostrom minden borzalmát, a Budapesten 3
hónapig tartó dühöngő náci terrort, a vörös katonák éppúgy lökték be őket a
kelet felé hajtott rabszolgamenetekbe, mint azt néhány héttel azelőtt a nácik
tették.
De nem csak a budapesti gettó pincéiből
előtámolygó zsidósággal tették meg a szovjet katonák, hanem a németországi
KZ-ekből a nyugati szövetségesek által kiszabadított és hazafelé tartó zsidókra
is ugyanez a sors várt.
(…)
Nem használt sem a náci KZ-ekből való
szabadulást tanúsító szövetséges igazolás, sem kérés, aki Nyugat felől
érkezett, az mind ellenségnek számított.”
Kép
Ismert
tény, hogy a hadifogolykérdést 1950-től már nem feszegethette senki. 1956-ban a
kényszerű csendet egy forradalmi újságban megjelent írás törte meg.
„Nagy Imre miniszterelnök keddi
rádióbeszédében bejelentette, hogy a kormány haladéktalanul tárgyalást kezd a
Szovjetunió kormányával. A tárgyalások fő célja a szovjet csapatok azonnali
kivonulása Magyarország területről.
(…)
Ebben a történelmi órában követelnünk kell
a visszatartott magyar hadifoglyok azonnali hazaszállítását is!
(…)
11 évvel a háború befejezése után nincs és
nem is lehet olyan bűn, ami miatt még mindig fogságban lehet tartani emberek
ezreit.”
(Magyar Világ, 1956.11.01. 1.p.)
„Én egy véletlen szerencse folytán, ez év
januárjában hazakerültem Szibériából. (…) Írják meg, hogy tudja meg mindenki, hogy sokan, nagyon sokan vannak még
odakint. Kint szenvednek alaptalan vádak miatt életfogytiglani kényszermunkára
ítélve…” (Magyar Világ, 1956.11.03. 3.p)
A forradalom
leverése viszont több évtizedre újra fátylat borított a hadifogolykérdés
megoldásra.
1990-ben
viszont érdekes esemény rázta fel a magyar közéletet:
Kulcsár
Antal negyvenhat év szibériai száműzetés és többszöri szökéskísérlet után 1990.
június 26-án hazatérhetett! Tiszta elmével és orosz dokumentumokkal igazolt
élettörténete figyelmet érdemel:
Többször próbált eljutni Moszkvába, hogy a
magyar nagykövetségtől kérjen segítséget. És egyszer sikerült a követségre el-
és bejutni. Itt azonban gyorsan lerázták. Kezébe nyomtak kétszázötven rubelt, s
mehetett Isten hírével. Vissza Szibériába! (Reform, 1990.07.13., Magyar Nemzet Archívum, 2003. 02.
21.)
… és
emlékezzünk meg Toma Andrásról is, aki a szovjet fogságból 2000. augusztus
11-én tért haza!
Több
százezer magyar valahol oroszföldben, jeltelen sírban nyugszik ma is. Köztük
olyanok, kiket hiába is keresnénk auschwitzi vagy a mauthuseni pokolban. Holokauszt
témakörben kb. 20 olyan film készült, amelynek története e táborokhoz köthető
(pl. Saul fia, Sorstalanság, Schindler listája). De a szovjet lágerekről még
egy komolyabb film sem készült! Több ezer magyar katona -zsidó és más civil
ember kegyetlen és kényszerű feledtetésbe taszított sorsának megismerése is
halálra van ítélve…
... és mi
lett az megmaradt zsidó lakossággal?
... és mi
lett a háborút túlélő magyar emberrel – legyen polgár, vagy gazda?
Lapozzunk
vissza az 1951-es esztendőhöz, s olvassuk el itt is az apróbetűs részt!
1951.
májusában Budapestet is elérték a kitelepítések. Kettő hónap leforgása alatt
mintegy tizenháromezer nemkívánatos, „osztályidegen” budapesti családot
telepítettek vidékre, „az osztályigazság” érvényesítése, „a lakáshelyzet
javítása” érdekében. A kitelepítésről egy szűk körű
bizottság döntött. A bizottság tagjai között ott volt Rákosi Mátyás, Gerő Ernő,
Péter Gábor és Házi Árpád belügyminiszter is.
Kitelepítéseknek
az volt célja, hogy kitelepítettként megbüntessen mindenkit, aki bármilyen
módon kiszolgálta a Horthy-rendszert, s velük együtt megbüntesse a szovjet
mintára kuláknak, a nép ellenségének tekintett nagygazdákat is. Köztisztviselőket,
katonatiszteket, Auschwitzból vagy a jeges Dunából megmenekült zsidókat is
kitelepítettek. A zsidók ismét dughatták a menórát, a Dávid-csillagot a
népnevelők elől a szekrény aljába. Az ajtófélfáról jobb volt, ha levette a
tízparancsolatot. A bolsevik diktatúra az internacionalizmus jelszavai alatt az
antiszemitizmust éppen úgy bűntette, mint a nemzetközi imperializmus előretolt
bástyájának nevezett cionizmust is. Évtizedekig a zsidó szót nem volt célszerű
se leírni, se kimondani, mert Izrael állam is ellensége volt a kommunista
tábornak. (Orosz Károly: A budapesti polgárok kitelepítése 1951-ben Dombrádra)
Domonkos Miksa
vitéz nagybányai Horthy Miklós 1935-ben léptette elő századossá. Kormányzó úr oldalán vett részt teljes díszben a kassai bevonulásban. 1945-1950 a Pesti Izraelita Hitközség főtitkára. 1953-ban letartóztatják s egy koncepciós perbe fogják. Szervezetét tönkre tették a kínzások, s 1954. február 25-én elhunyt (Forrás)
Kádár János
nem tűrte a nyílt antiszemitizmust, de az által, hogy a párt-funkcionáriusokat
–mellőzve a zsidóságot- a munkás–paraszt rétegből emelte ki, tetten érhető a
Kádár-korszak zsidó gyűlölete. 1989-ig magyarországi egypártrendszer minden
felekezet által megszenvedett vallásüldözése nyomorított és tett tönkre
embereket, és gyalázta a magyar kultúrát, nemzeti identitásunkat.
Tamás
Gáspár Miklós az1988-as, Jurta Színházban tett kijelentését kell idéznem:
„Kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna”
Nos,
1989-ben csak került a polcra néhány tábla szalonna, amely mára megavasodott,
közfogyasztásra alkalmatlan, bűzével undort kelt.
… amit
hallunk, az pedig lehet, hogy csak a lerágott csontot kereső kutyák ugatása.
vitéz Pádár
Sándor
Heves-megyei hadnagy,
média
munkatárs
|
