Elmaradt a demokratikus választások megrendezése, elkésett a földosztás
megkezdése, és a kabinetnek fokozatosan csalatkoznia kellett a
pacifista-wilsonista külpolitikai orientációban is. Mindezek együttesen
azt eredményezték, hogy Károlyi és társai kezdetben meglévő
támogatottsága egyre szűkült, amit politikai ellenfeleik igyekeztek a
saját javukra fordítani.
Utóbbiak közé tartozott a Kommunisták Magyarországi Pártja is, amely
1918. november 24-én alakult meg. Vezetője a szociáldemokrata
mozgalomból induló egykori újságíró, Kun Béla volt. Az igen tehetséges,
ám gátlástalan pártvezérre Hajós Edit orvos-lapszerkesztő úgy emlékezett
vissza, hogy „olyan emberben, akit nem lehet megvenni, nem bízott”. Kun
az első világháborúban orosz hadifogságba esett, s ott kötelezte el
magát a szélsőbaloldali eszmeiség mellett. 1918 őszén Leninnel
egyetértésben, valamint a szovjet bolsevista vezetéstől kapott anyagi
támogatással tért haza.
A kommunisták eleinte demagóg ígéretekkel, később különböző
rendbontásokkal igyekeztek felhívni magukra a figyelmet, Károlyiék pedig
sokáig nem ismerték fel a bennük rejlő veszélyt. 1919 januárjában
szétverték a kommunistaellenes Pesti Hírlap szerkesztőségét, míg
februárban a munkásárulónak titulált Népszava ellen indultak, rátámadva
az ellenük vezényelt karhatalomra. Az összecsapásnak halálos áldozatai
is voltak, amire válaszul a párt helyiségeit bezárták, és több tucat
kommunistát letartóztattak.
Kun Béla a Gyűjtőfogházba került, ahol viszont nem lett elszigetelve a
külvilágtól. Február végétől mind gyakrabban keresték fel őt a
kormányban lévő Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz tartozó
politikusok, akik teljesen alkalmatlannak tartották az akkorra már
köztársasági elnöki pozíciót betöltő Károlyi Mihályt az egyre súlyosbodó
külpolitikai helyzet megoldására, s így hozzá fordultak
együttműködésért egy szovjet irányultságú külügyi fordulat belpolitikai
alátámasztásához.
Március 20-án Fernand Vix alezredes, a Budapestre vezényelt francia
katonai misszió parancsnoka jegyzéket nyújtott át Károlyinak, amelyben a
párizsi békekonferencia egy semleges zóna létrehozásáról rendelkezett,
amibe beleesett volna Debrecen és az Alföld nagy része is. Az államfő
ezt nem fogadta el, és aznap délután a minisztertanácson bejelentette a
kormány lemondását, bízva abban, hogy a hatalmat egy tisztán
szociáldemokrata kabinet veszi majd át. Arról azonban nem volt tudomása,
hogy időközben megállapodás született a kommunisták és a
szociáldemokraták között a két párt egyesüléséről és a proletárdiktatúra
kikiáltásáról. Március 21-én megjelent a köztársasági elnök lemondó
nyilatkozata (máig viták folynak arról, hogy Károlyi aláírta-e a
dokumentumot, vagy a szignóját a titkára hamisította rá), a kommunisták
pedig a színfalak mögül előlépve, egy államcsínynek köszönhetően az
ország élére álltak.
A Tanácsköztársaság fennállásának 133 napja során egy szovjet típusú
totális átalakulást kívánt véghezvinni, megtörve a magyar történelem
folyamatosságát. A kommün irányító szerve a Forradalmi Kormányzótanács
lett, amely a legfontosabb belpolitikai céljának a magántulajdon minél
teljesebb felszámolását tartotta. Kártalanítás nélkül szocializálták a
húsz főnél több munkást foglalkoztató üzemeket, zár alá vették a
kereskedéseket, a nagybirtokokat pedig kisajátították, földosztást
viszont nem vittek véghez. Utóbbi miatt a szegényparasztság neheztelt a
rendszerre, míg a birtokos parasztság, illetve a városi középrétegek
körében az szült ellenszenvet, hogy a proletárdiktatúra meg akarta
fosztani őket a vagyonuktól.
A Tanácsköztársaság internacionalista és antiklerikális jellege
számos vallásos és hazafias ember érzéseit is sértette. A kommün az
egyházak szellemi befolyásának megtörése érdekében kimondta az állam és
az egyház teljes szétválasztását, eltörölte a kötelező iskolai
hittanoktatást, továbbá államosította az összes tanintézetet. A
diktatúra egyházellenességét jól szemléltette azon Veszprém megyei
tanácsvezető panasza, aki szerint „kijöttek, mint a sáskahadak a vidékre
az agitátorok és felborították a rendet teljesen. Kimentek a falura és
mindegyik azzal kezdte, hogy a templomból mozit csinálunk.”
S bár a szovjethatalom kétségkívül megkísérelte különféle szociális
intézkedések révén emelni az életszínvonalat, ám a lakosság ebből a
kettős pénzrendszer, az infláció, az általános áru- és nyersanyaghiány
vagy éppen a rekvirálások miatt csak keveset érzett meg.
Ahogyan szűkült a kommün társadalmi bázisa, úgy került sor egyre több
„ellenforradalmi” megmozdulásra, melyek leverésében a hírhedt Szamuely
Tibor és Cserny József vezette terrorcsapatok is részt vettek. A
Tanácsköztársaság olyan magas állami szintre emelte a terrort, ami
korábban példátlan volt. A Bödők Gergely történész nevéhez köthető
legújabb kutatások a vörösterror kivégzett áldozatait nagyjából 365
főben határozzák meg, továbbá mintegy 110-re teszik azok számát, akiket a
Vörös Őrség, valamelyik terrorkülönítmény gyilkolt meg, vagy más
fegyveres csoportokkal szembeni összecsapásokban hunytak el.
A Tanácsköztársaság vezetői nem voltak nemzeti érzelműek, a
történelmi magyar államkeret helyreállítása nem szerepelt a terveik
között, hanem a kommunista ideológia terjesztése, valamint a
világforradalom kirobbantása volt a célkitűzésük. A régi hadsereg
kezdetben a rendszer mellett álló katonatisztjeit – a legénység számos
tagjával egyetemben – ezért demoralizálta, amikor az 1919.
május–júniusában megvívott sikeres északi hadjáratot követően végül ki
kellett üríteni a visszafoglalt felvidéki területeket, mivel Kun Béla
két jegyzékváltás után erről állapodott meg Georges Clemenceau francia
miniszterelnökkel.
Clemenceau az első táviratában felajánlotta, hogy a tanácskormányt
meghívják a párizsi békekonferenciára, a másodikban pedig ígéretet tett a
román megszállás alatt álló Tiszántúl átadására. Utóbbit Kun Béla
elfogadta, majd hogy a forradalom mellől elpártoltak táborát egy nagy
katonai győzelemmel visszahódítsa, júliusban utasította a katonaságot a
Tiszántúlt a békekongresszus határozata ellenére is az uralma alatt
tartó román haderő megtámadására. A morálisan leromlott, az ellenségnek
számszerűen alárendelt helyzetben lévő Vörös Hadsereg támadása néhány
napon belül összeomlott.
A románok ellenoffenzívát indítottak, üldözőbe véve a rendezetlenül
nyugat felé hátráló vöröskatonákat. A Forradalmi Kormányzótanács
felismerte helyzete reménytelenségét, 1919. augusztus elsején lemondott,
hazánk irányítása pedig egy mérsékelt szociáldemokrata politikusokból
álló kabinet kezébe került, melynek élén a proletárdiktatúra alatt
szerepet nem vállaló Peidl Gyula állt. A Tanácsköztársaság vezetői a
családtagjaikkal együtt még aznap este különvonattal Bécsbe menekültek a
felelősségre vonás elől, mivel a baloldali osztrák kormány menedékjogot
biztosított nekik.
A kommün végső értékelését illetően igazat kell adnunk jeles
történészünknek, Ablonczy Balázsnak, aki szerint a Tanácsköztársaság
zsákutca volt, egy folytathatatlannak bizonyuló zárvány a magyar
történelemben. Az 1947–1948-at követően berendezkedő kommunista
diktatúra ugyanis bizonyos értelemben nem volt szerves folytatása
1919-nek. S legfőképpen nem is „csak” dicstelen 133 napon át, hanem
sajnos négy évtizeden keresztül tartott.
A szerző a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa
Forrás: magyarnemzet.hu Képek: Fortepan
vitezirend.com
|