A Tanácsköztársaság zsákutca volt a magyar történelemben  

A Magyarországi Tanácsköztársaság bukásának századik évfordulóján indokolt elemezni a történelmi előzményeket is. Az őszirózsás forradalom nyomán, 1918. október 31-én hatalomra került gróf Károlyi Mihály és kormánya az első világégést követő teljes összeomlás, valamint azzal egyidejűleg a Kárpát-medencében beállt polgárháborús viszonyok közepette eredeti célkitűzéseinek nagy részét képtelen volt megvalósítani.

Elmaradt a demokratikus választások megrendezése, elkésett a földosztás megkezdése, és a kabinetnek fokozatosan csalatkoznia kellett a pacifista-wilsonista külpolitikai orientációban is. Mindezek együttesen azt eredményezték, hogy Károlyi és társai kezdetben meglévő támogatottsága egyre szűkült, amit politikai ellenfeleik igyekeztek a saját javukra fordítani.

Utóbbiak közé tartozott a Kommunisták Magyarországi Pártja is, amely 1918. november 24-én alakult meg. Vezetője a szociáldemokrata mozgalomból induló egykori újságíró, Kun Béla volt. Az igen tehetséges, ám gátlástalan pártvezérre Hajós Edit orvos-lapszerkesztő úgy emlékezett vissza, hogy „olyan emberben, akit nem lehet megvenni, nem bízott”. Kun az első világháborúban orosz hadifogságba esett, s ott kötelezte el magát a szélsőbaloldali eszmeiség mellett. 1918 őszén Leninnel egyetértésben, valamint a szovjet bolsevista vezetéstől kapott anyagi támogatással tért haza.

A kommunisták eleinte demagóg ígéretekkel, később különböző rendbontásokkal igyekeztek felhívni magukra a figyelmet, Károlyiék pedig sokáig nem ismerték fel a bennük rejlő veszélyt. 1919 januárjában szétverték a kommunistaellenes Pesti Hírlap szerkesztőségét, míg februárban a munkásárulónak titulált Népszava ellen indultak, rátámadva az ellenük vezényelt karhatalomra. Az összecsapásnak halálos áldozatai is voltak, amire válaszul a párt helyiségeit bezárták, és több tucat kommunistát letartóztattak.

Kun Béla a Gyűjtőfogházba került, ahol viszont nem lett elszigetelve a külvilágtól. Február végétől mind gyakrabban keresték fel őt a kormányban lévő Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz tartozó politikusok, akik teljesen alkalmatlannak tartották az akkorra már köztársasági elnöki pozíciót betöltő Károlyi Mihályt az egyre súlyosbodó külpolitikai helyzet megoldására, s így hozzá fordultak együttműködésért egy szovjet irányultságú külügyi fordulat belpolitikai alátámasztásához.

Március 20-án Fernand Vix alezredes, a Budapestre vezényelt francia katonai misszió parancsnoka jegyzéket nyújtott át Károlyinak, amelyben a párizsi békekonferencia egy semleges zóna létrehozásáról rendelkezett, amibe beleesett volna Debrecen és az Alföld nagy része is. Az államfő ezt nem fogadta el, és aznap délután a minisztertanácson bejelentette a kormány lemondását, bízva abban, hogy a hatalmat egy tisztán szociáldemokrata kabinet veszi majd át. Arról azonban nem volt tudomása, hogy időközben megállapodás született a kommunisták és a szociáldemokraták között a két párt egyesüléséről és a proletárdiktatúra kikiáltásáról. Március 21-én megjelent a köztársasági elnök lemondó nyilatkozata (máig viták folynak arról, hogy Károlyi aláírta-e a dokumentumot, vagy a szignóját a titkára hamisította rá), a kommunisták pedig a színfalak mögül előlépve, egy államcsínynek köszönhetően az ország élére álltak.

A Tanácsköztársaság fennállásának 133 napja során egy szovjet típusú totális átalakulást kívánt véghezvinni, megtörve a magyar történelem folyamatosságát. A kommün irányító szerve a Forradalmi Kormányzótanács lett, amely a legfontosabb belpolitikai céljának a magántulajdon minél teljesebb felszámolását tartotta. Kártalanítás nélkül szocializálták a húsz főnél több munkást foglalkoztató üzemeket, zár alá vették a kereskedéseket, a nagybirtokokat pedig kisajátították, földosztást viszont nem vittek véghez. Utóbbi miatt a szegényparasztság neheztelt a rendszerre, míg a birtokos parasztság, illetve a városi középrétegek körében az szült ellenszenvet, hogy a proletárdiktatúra meg akarta fosztani őket a vagyonuktól.

A Tanácsköztársaság internacionalista és antiklerikális jellege számos vallásos és hazafias ember érzéseit is sértette. A kommün az egyházak szellemi befolyásának megtörése érdekében kimondta az állam és az egyház teljes szétválasztását, eltörölte a kötelező iskolai hittanoktatást, továbbá államosította az összes tanintézetet. A diktatúra egyházellenességét jól szemléltette azon Veszprém megyei tanácsvezető panasza, aki szerint „kijöttek, mint a sáskahadak a vidékre az agitátorok és felborították a rendet teljesen. Kimentek a falura és mindegyik azzal kezdte, hogy a templomból mozit csinálunk.”

S bár a szovjethatalom kétségkívül megkísérelte különféle szociális intézkedések révén emelni az életszínvonalat, ám a lakosság ebből a kettős pénzrendszer, az infláció, az általános áru- és nyersanyaghiány vagy éppen a rekvirálások miatt csak keveset érzett meg.

Ahogyan szűkült a kommün társadalmi bázisa, úgy került sor egyre több „ellenforradalmi” megmozdulásra, melyek leverésében a hírhedt Szamuely Tibor és Cserny József vezette terrorcsapatok is részt vettek. A Tanácsköztársaság olyan magas állami szintre emelte a terrort, ami korábban példátlan volt. A Bödők Gergely történész nevéhez köthető legújabb kutatások a vörösterror kivégzett áldozatait nagyjából 365 főben határozzák meg, továbbá mintegy 110-re teszik azok számát, akiket a Vörös Őrség, valamelyik terrorkülönítmény gyilkolt meg, vagy más fegyveres csoportokkal szembeni összecsapásokban hunytak el.

A Tanácsköztársaság vezetői nem voltak nemzeti érzelműek, a történelmi magyar államkeret helyreállítása nem szerepelt a terveik között, hanem a kommunista ideológia terjesztése, valamint a világforradalom kirobbantása volt a célkitűzésük. A régi hadsereg kezdetben a rendszer mellett álló katonatisztjeit – a legénység számos tagjával egyetemben – ezért demoralizálta, amikor az 1919. május–júniusában megvívott sikeres északi hadjáratot követően végül ki kellett üríteni a visszafoglalt felvidéki területeket, mivel Kun Béla két jegyzékváltás után erről állapodott meg Georges Clemenceau francia miniszterelnökkel.

Clemenceau az első táviratában felajánlotta, hogy a tanácskormányt meghívják a párizsi békekonferenciára, a másodikban pedig ígéretet tett a román megszállás alatt álló Tiszántúl átadására. Utóbbit Kun Béla elfogadta, majd hogy a forradalom mellől elpártoltak táborát egy nagy katonai győzelemmel visszahódítsa, júliusban utasította a katonaságot a Tiszántúlt a békekongresszus határozata ellenére is az uralma alatt tartó román haderő megtámadására. A morálisan leromlott, az ellenségnek számszerűen alárendelt helyzetben lévő Vörös Hadsereg támadása néhány napon belül összeomlott.

A románok ellenoffenzívát indítottak, üldözőbe véve a rendezetlenül nyugat felé hátráló vöröskatonákat. A Forradalmi Kormányzótanács felismerte helyzete reménytelenségét, 1919. augusztus elsején lemondott, hazánk irányítása pedig egy mérsékelt szociáldemokrata politikusokból álló kabinet kezébe került, melynek élén a proletárdiktatúra alatt szerepet nem vállaló Peidl Gyula állt. A Tanácsköztársaság vezetői a családtagjaikkal együtt még aznap este különvonattal Bécsbe menekültek a felelősségre vonás elől, mivel a baloldali osztrák kormány menedékjogot biztosított nekik.

A kommün végső értékelését illetően igazat kell adnunk jeles történészünknek, Ablonczy Balázsnak, aki szerint a Tanácsköztársaság zsákutca volt, egy folytathatatlannak bizonyuló zárvány a magyar történelemben. Az 1947–1948-at követően berendezkedő kommunista diktatúra ugyanis bizonyos értelemben nem volt szerves folytatása 1919-nek. S legfőképpen nem is „csak” dicstelen 133 napon át, hanem sajnos négy évtizeden keresztül tartott.

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos munkatársa