|
Nyolcvankét éve,
január 12-én a Donnál harcoló 2. Magyar Hadsereg frontszakaszán mindent elsöprő
támadásba lendült a szovjetek Vörös Hadserege.
Katonáink az
embertelen -30, -40 fokos hidegben, elégtelen ruházatban, elégtelen
fegyverzettel kényszerültek szembeszállni a minden tekintetben, létszámban,
fegyverzetben, erőnlétben erősebb ellenséggel.
A hősi helytállás
ellenére a katasztrófa nem volt elkerülhető.
.jpg)
Pontos számok a
mai napig nem ismertek, de a harcban elesettek, fogságba esettek, visszavonulás
közben fagyhalált szenvedők száma mértékadó becslések szerint a 120.000 főt
meghaladta.
Az ő
életáldozatukról a kommunista uralom 45 éve alatt megemlékezni sem volt szabad,
holott, szinte minden magyar család érintett volt e gyászban.
A politika
felelőssége?
Mint annyiszor a
történelem során, esélyünk sem volt a háborúból való kimaradásra. A hitleri
Németország gyakorlatilag a kontinentális Európa ura volt. A másik oldalon
pedig a sztálini Szovjet Birodalom. Két rossz közül "lehetett
választani", úgy, hogy ez a választás egyúttal hazánk hadszíntérré
válásának lehetőségét is magába foglalta.
Hogy mégis meg
kellett volna tagadni a németek támogatását?
Igen? Ez esetben
nem 1944 márciusában, hanem legkésőbb 1941-ben szállták volna meg Hazánkat.
Plusz három év megszállás civil áldozatokban, és a teljes magyar haderő
bevetése keleten. Akkor vajon mennyi lett volna az áldozat?
Mert a német
követelés a teljes magyar haderő keleti frontra küldését követelte. A magyar
vezetés, élén Horthy Miklós kormányzó úrral, ennek a követelésnek - erősen
korlátozott lehetőségeit kihasználva - határozottan ellenállt.
Pedig a
"szövetséges" Németország nem csak követelt, ígért is. Ígérte, hogy a
magyar haderő hátországi (Ukrajna) biztosítási feladatot kell ellásson.
Katonáink fegyverzete, kiképzési állapota, honvédségünk logisztikai lehetőségei
ennek meg is feleltek. Ám, a hadi helyzet romlása következtében, német
alárendeltségben frontra vezénylés lett az ígéretből. Ígértek fegyverzetet,
élelmezést. Az ígért fegyvereket nem, vagy némelyeket elégtelen mennyiségben
kapták meg honvédeink. A német kosztot pedig, amikor megkapták sem igen vette
be a magyar gyomor.
A legyengült,
elégtelen ruházatú, könnyű fegyverzettel is hiányosan rendelkező magyar katona
mégis hősiesen harcolt a végsőkig.
Legtöbb hősünk
idegen földben alussza örök álmát.
Míg magyar él édes
Hazánkban, vagy távol ugyan a szülőföldtől, de szívében mégis magyarként, szent
kötelességünk emlékezni, és imába foglalni őket, Hőseinket!
Ennek jegyében
helyeztük el a Vitézi Rend által 1993-ban állított emléktáblánál koszorúnkat,
helyeztük el az emlékezés mécseseit és vettünk részt a Berta Tibor püspök úr
által celebrált szentmisén.
A csatolt képeket
v. Kékkői Károly v. fhdgy. úr és v. Óvári Bernadett, Vargáné készítette.
Koszorúnkat v. br. Bánffy Szilvia Jószolgálati nagykövetünk, Czégény Botond és
Nepp Nimród kadétok helyezték el.
Gloria Heroum!
vitéz Kátay-Barba
Rafael Péter
törzskapitány
vitezirend.com |
