|
Don-kanyar.
Röviden csak ekképp rögzült a köztudatban mindaz, ami 1942-1943-ban az akkori,
Szovjetunió elfoglalt területén a Magyar Királyi Honvédség ott harcolós sereg-,
és csapattesteivel történt.
Don-kanyar.
Ez az egy rövidke mondat sok tízezer halott, eltűnt, sebesült, és hadifogságba
került magyar honvéd és munkaszolgálatos emlékét hozza elő, minden esztendő
január 12.-én. Ekkor emlékezünk ugyanis mindazokra a rendszerváltás óta, akik
megjárták a poklok-poklát, ahogy azt a túlélők emlegették. Mínusz 20-30 fok,
nem igazán megfelelő ruházat, az ellenségnél gyengébb fegyverzet, apátia.
Apátia, mert azok, akik már több hónapja a fronton voltak, nem értették mért
ők, és miért nem jön már a beígért váltás. A háborúban azonban nehéz megtartani
az ígéreteket, főleg akkor, ha azt mások ígéretére alapozzák. Nem volt ez
másként 1942-43-ban sem.
Moszkva
alatt 1941 végén a Vörös Hadsereg feltartóztatta az eddig megállíthatatlannak
hitt Wermacht csapatait. A szovjetek szívós ellenállása, a kemény tél és az
utánpótlási vonalak végtelen elnyúlása végképp szertefoszlatta a németek
Blitzkrieg-be vetett győzelmi hitét. Hitlert ez ösztönözte arra, hogy az
1942-re tervezett nagy nyári offenzívába szövetségei erejét mindinkább bevonja.
Ebből a megfontolásból intézett levelet Horthy Miklós kormányzóhoz, majd 1942
januárjában Budapestre utazott Ribbentrop külügyminiszter és Wilhelm Keitel
vezértábornagy. A tárgyalások során a német fél nem kevesebbet, mint 3
hadsereg, mintegy félmillió honvéd frontra küldését követelte. A magyar fél,
bízva a németek ígéretében, miszerint korszerű harckocsikat és páncéltörő
fegyvereket bocsátanak rendelkezésünkre, egy hadsereg kiállításához járult
hozzá. A keleti hadszíntérre küldendő közel 207 ezer fős hadsereg várható alkalmazása,
területi és időbeli határai, ill. a személyi és anyagi veszteségek pótlása a
tárgyalások során nem került szóba. Keitel vezértábornagy csupán szóbeli
ígéretet tett a fegyverzeti és felszerelési kiegészítésekre. A magyar politikai
és hadvezetés bízott abban, hogy mint a Gyorshadtest 1941-ben, úgy ez a
hadsereg is 4 havi frontszolgálat után haza szállításra kerül.
.JPG)
A
frontra kiküldött 2. magyar hadsereg nem a hadrend szerint magyar királyi 2.
honvéd hadsereg volt, hanem állományát tekintve az egyenlő leterheltségek
alapján, az alakulatokat az egész ország területéről állították ki. A hadsereg
3 hadtestből, hadtestenként 3 könnyű hadosztályból állt, amelyek 3 gyalogezred
helyett csak 2 gyalogezredből tevődtek össze. A hadsereghez tartozott még az 1.
tábori páncéloshadosztály és az 1. repülőcsoport.
hadtest könnyű
hadosztály gyalogezred
III. (szombathelyi) 6. (komáromi) 22. és 52 komáromi
7. (soproni) 4. soproni és
35. szombathelyi
9. (nagykanizsai) 17.
és 47 nagykanizsai
IV. (pécsi) 10. (kaposvári) 6. és 36. kaposvári
12.
(szekszárdi) 18.
és 48. szekszárdi
13.
(kecskeméti) 7. kecskeméti
és 31. budapesti
VII. (miskolci) 19. (miskolci) 13. és 43. miskolci
20. (egri) 14. egri és
23. losonci
23. (kassai) 21. és 51.
kassai
A 2 magyar hadsereg alakulatai három
lépcsőben kerültek kiszállításra 1942 április és július 27.-e között. A frontra
kiérkező 2. magyar hadsereget csakúgy, mint a többi szövetségest hadsereget a
németek az Operation Blau hadművelethez kívánták bevetni, mely a Don folyó
mentén kellett, hogy biztosítsa a németek Sztálingrád és a Kaukázus felé
előretörő szárnyát. A kiérkezett alakulatokat fokozatosan, szinte menetből
vetették be az oroszok ellen.
Az első jelentősebb veszteségek 9.
nagykanizsai könnyű hadosztályt érték 1942 júliusában. Négynapos súlyos harcok
árán vették be Tyim városát és a Don-folyóhoz 1942 július 7-10.-e között jutottak
ki. A közel 210 km szélességű arcvonal szakaszon kiépített orosz hídfőállások
voltak, melyek elfoglalásában már augusztustól fogva a németek is részt vettek.
A szeptember 9-16.-ai urivi hídfőcsatáról a német páncélos hadtest parancsnoka
a következőt jelentette: „A harcok alatt bebizonyosodott, hogy az ellenség
nagyobb erővel rendelkezett a Don-kanyarban, mint hogy azt feltételeztük”
Ezután 1943 január 12.-ig
viszonylagos csend jellemezte a hadműveleti időszakot. Magyar részről elkezdték
az elfoglalt állások megerősítését a szálláskörletek téliesítését, valamint
fegyverzeti, felszerelési és emberanyag erősítés kérését. Mivel odahaza félő
volt, hogy a magyar-román határháborúra kerül sor, a magyar hadvezetés
leállította a további utánpótlások küldését, mivel az anyaország területén
maradt seregtestek megerősítésére is gondolniuk kellett. Szovjet részről is
mivel Sztálingrádnál is már igen súlyos harcok voltak, csend állt be. A
csapatok erősítést vártak, melyek decembertől érkeztek meg a szovjet hídfőkbe,
és mint a magyarok, kisebb vállalkozásokat hajtottak végre, hogy kipuhatolják
az ellenség erejét.
1942 októberétől a magyar
lövészárkokat már hótakaró borította, a kemény -30 fok decemberben köszöntött
be. A hazulról hozott mundér nem védett
eléggé a hideg ellen, ezért a legénység irha mellényt és füles irhasapkát
kapott, de az őrszolgálatot így is csak az állandó mozgás mellett tudták csak
ellátni. A fegyverzet jó része befagyott, csak nehézségek árán lehetett őket
használhatóvá tenni. A nagy hidegben a gyalogsági töltény nem sült el, ennek
következtében sem a puskát, sem a golyószórót, sőt a géppuskát sem lehetett
használni. A német aknavetők csöve az első lövésnél megrepedt a nagy hidegben,
a rádiónál a membrán odafagyott, minek következtében nem voltak használhatók.
Már 1942 őszén a súlyos takarmány hiány miatt, nehogy a hadsereg lóállománya
tönkremenjen, a frontvonal mögé 100-150 km-re létesített ló áttelelő
állomásokra szállították a lovakat. Ez a 2. magyar hadsereg 60 ezres
lóállományának közel 80 %-át érintette. Ezáltal a hadsereg mozgékonysága
jelentősen korlátozódott, mivel gépesítettséggel csak 1 tábori
páncéloshadosztály rendelkezett. A lóról leszállított huszárok sí kiképzést
kaptak és villámtartalékok voltak, akik a visszavonulás során súlyos utóvédharcokat
vívtak az orosz csapatokkal.
A sztálingrádi hadművelet részeként
1943 január 12.-én indult meg a szovjet gőzhenger a magyar arcvonal szakaszon.
A hadsereg parancsnokság naplója így írt erről: Az urivi hídfőből várt orosz
támadás 9.45.-kor heves tüzérségi és sztálin orgona tűz előkészülés után
10.30.-kor megindult. A tömegben támadó gyalogságnak legjellemzőbb vonása, hogy
minden tűzzel szemben érzéketlen volt. A tisztek által vizsgált fogságba
esetteken a teljes leittasodás jelei voltak kétség kívül felfedezhetők, írta
Vécsey Béla alezredes.
A túlerejű támadás a magyar védelem
egy részét, a 4. soproni gyalogezredet szinte teljesen megsemmisítette, ennek
ellenére a többi honvéd alakulat nem roppant össze. A következő nap délelőttjén
megindított tömegtámadáskor már a magyar állások mögött is megjelentek a
szovjetek, de innen a 23. kassai könnyű hadosztály véres szuronyharcban kitört.
A szovjet páncélos ékek és a sítalpakon közlekedő gyalogság megkerülte északról
és délről az urivi hídfő védőkörletét és nyugati irányba haladt tovább. Január
14.-én a helyzet tovább súlyosbodott, és újabb 45 perces tüzérségi előkészítés
vezette be a szovjet támadását. A hőmérő higanyszála -46 fok alá süllyedt,
ekkor már az állásaikból kivert honvédek elsősorban azért harcoltak, hogy
legyen fedél éjszakára a fejük felett. A III. hadtest (ebben a komáromi
gyalogezredek) és a IV. hadtest katonái, már január 12.-e óta kilátástalan
harcot folytattak, de a VII. hadtest január 17.-ig kitartott, holott a
szovjetek már jóval nyugatabbra jártak. Ekkor január 17.-én reggel végre
megkezdhették a visszavonulást. A III. hadtest, amely a szovjet nyomásra
elszakadt a magyar zömtől és utóvédként harcolt február 1.-ig, mikor is a
hadtest parancsnoka Stomm Marcell altábornagy, a magyar hadtörténelemben
példátlan módon feloszlatta és a sorsára hagyta a rá bízott katonák ezreit.
A Don partjáról utoljára 1943 január
24.-én a III. hadtest 9. (nagykanizsai) könnyű hadosztálya vált le. A harcok
során a megsebesült hadosztályparancsnok, vitéz Oszlányi Kornél ezredes, később
vezérőrnagy, a II. világháború során egyedüliként kapta meg a Katonai Mária
Rend Lovagkeresztjét 1944-ben.
A harcok alatt a sebesült honvédek
többsége is elesett. A 21 (kassai) gyalogezred harctudósításában olvashatjuk: „Megkíséreljük
leadni a sebesültjeinket, de az olaszokkal kitörő német egészségügyi oszlop is
kénytelen a súlyos sebesülteket agyonlőni, mert nem képesek továbbszállítani”.
A visszavonulás során nem volt lehetőség a számtalan elesett, halálra fagyott
honvéd és munkaszolgálatos számára a végtisztesség megadására. Veszteségi
nyilvántartásuk sem történt meg minden alkalommal, 1943 tavaszán-nyarán
hozzátartozóik általában olyan hivatalos értesítést kaptak szeretteikről, hogy
a „hadművetek során eltűnt”. Azokra sem várt jobb sors, akik szovjet
hadifogságba estek, mivel a Vörös Hadsereg nem volt felkészülve nagyobb tömegű
hadifogoly élelmezésére, elszállásolására, egészségügyi ellátására.
A Magyar Királyi 2. honvéd hadsereget
nem elpusztulni küldték ki a frontra, hiszen nincs olyan dőre politikai
vezetés, amely életerős korosztályait feláldozza ilyen megfontolásból, hanem
abból a kényszerűségből, hogy az 1938-1941 közötti ország gyarapítások német
segedelmét némiképp kompenzálják. Még 1942 januárjában folytatott tárgyalásokon
az alábbiakat jegyezte meg vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd
Vezérkar főnöke: „Meg kell gondolni azt is, hogy Magyarország tisztán ideális
javakért harcol. Nem keresünk Oroszországban semmit, nem úgy, mint a románok,
akik minket állandóan és nyíltan fenyegetnek, és véreinket Erdélyben
sanyargatják”. Az igencsak feszült román-magyar helyzet Erdély kérdésében 1942
késő nyarára jelentősen megromlott, félő volt, hogy határháborúra kerül sor. A
magyar hadvezetés ezért állította le a további utánpótlást a Don-hoz, ugyanis
az itthon maradt seregtesteket kellett felszerelni, nehogy a románok lerohanják
hazánkat. Minden szóbeszéddel szemben, a frontra vezényelt hadsereget a
lehetőségekhez képest, a hazai viszonyok szerint jól felszerelték, de a
harctéren bebizonyosodott, hogy a honvédek egyenruházata, felszerelése,
fegyverzete nem felet meg a keleti front viszonyainak, hiszen főként a
kisantant államai ellen készítették fel a magyar hadsereget.
A visszavonulás során szinte végig a
szabad ég alatt tartózkodó honvédek egészségi állapota jelentősen leromlott,
ami jelentősen hozzájárult az emberveszteségekhez. A mélység nélküli védelem, a
páncéltörő és gépfegyverek alacsony darabszáma nem tudott elegendő védelmet nyújtani. A páncéltörő fegyverek hatástalanok
voltak a T-34 harckocsikkal szemben, nem tudták azok páncélzatát átütni,
legfeljebb csak a lánctalpat szakíthatták le. Mindezek ellenére megpróbáltak
rendezetten visszavonulni erélyes tisztek és altisztek vezetésével, felvenni a
harcot az ellenséggel, az időjárási viszonyokkal, és olykor a saját
szövetségeseinkkel szemben. A legénység és a tisztikar soraiban nagy volt a
félelem a fogságba esés következményitől, ezért többségük utolsó lőszerét
magának tette félre, hogy hadifogságba esés helyett főbe lőhesse magát. A magyar 2. hadsereg katonái és
munkaszolgálatosai emberfeletti teljesítményt nyújtottak. Kitartottak, a
végsőkig teljesítették a parancsot és nem veszítették el a becsületüket, amely
Jányi Gusztáv 1943 január 24.-én kelt hadparancsa szerint elveszíttetett.
A honvédek doni helytállását a
legsommásabban, vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó fogalmazta meg
1943-ban, amikor Adolf Hitler kirohanására reagált Klessheimben: „Hogy a magyar
hadsereg hogyan verekedett, azt majd a hadtörténet fogja megállapítani, és meg
kell várni a majdani történelmi vizsgálatok eredményét, azután lehet végleges
ítéletet alkotni. Egy hadsereg, amelynek 146 ezer halottja és 30 ezer
sebesültje volt, semmi esetre sem viselkedett gyalázatosan”.
Dicsőség a Hősöknek!
vitéz Nagy Miklós
törzskapitány
vitezirend.com |
