Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását követő zűrzavaros idők közepette, 1919 végére,1920 elejére Magyarországon szükségessé vált egyes sarkalatos államjogi kérdések rendezése: elsősorban azt kellett tisztázni, hogy az országnak milyen államformája legyen. A köztársaság eszméje nem nyert támogatást, a hagyományosan bevett és egyszersmind nagyobb politikai stabilitást biztosító királyság intézménye tűnt elfogadhatónak. Döntést kellett hozni a király személyéről is. A Habsburg folytonosságot támogató – ám ezért többek között az antant hatalmak ezt határozottan ellenző álláspontjával is szembekerülő – legitimisták, illetve a nagyobb támogatással bíró, szabad királyválasztás elvén álló erők szálltak vitába a kérdésben, amelyet a minisztertanács 1920. február 13-án tűzött napirendre.
Huszár Károly, az alkotmányosság helyreállításának feladatával 1919 novemberében megbízott koalíciós kormány miniszterelnöke – áthidaló megoldásként – arra vonatkozó javaslatot nyújtott be, hogy a nemzetgyűlés addig is, amíg az állami főhatalom gyakorlásának végleges rendezése megtörténik, az államfői teendők ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok közül titkos szavazással válasszon kormányzót. E közjogi méltóság nem volt ismeretlen a magyar történelemben: több kormányzó közül elsősorban Hunyadi János 1446–1452 között, Habsburg Albert utószülött fia kiskorúsága idején fennállt, illetve Kossuth Lajos, a Habsburg-ház 1849-es trónfosztása utáni kormányzó elnöki működése szolgált jó emlékezetű példával. Rövidesen széles körben elfogadott gondolattá vált, hogy kormányzó választása biztosíthatja a politikai újrakezdéshez szükséges stabilitást. Erről az 1920. február 16-án ünnepélyes külsőségek között összeült nemzetgyűlés az 1920:I. törvénycikkben rendelkezett.
A kormányzói tisztre – bár egyes hagyományos politikai körök Apponyi Albert jelölését is javaslatba hozták – valójában a hadsereg fővezére, Horthy Miklós volt az egyetlen reális jelölt. 1919 novemberétől – a pártpolitikából egyébként magát távol tartó – Horthy pozíciója rendkívül gyorsan erősödött, országos támogatottsága mellett az antant hatalmak rokonszenvében megnyilvánuló külső támogatottság is egyértelmű volt. A kormányzóválasztásra 1920. március 1-jén került sor a nemzetgyűlésben. Horthy Miklós a leadott 141 szavazatból 131-et kapott. Apponyi Albertre (aki időközben visszalépett a jelöltségtől és maga is Horthy megválasztását javasolta) 7-en szavaztak, 3 szavazólapot pedig érvénytelennek ítéltek. Az eredmény kihirdetése után Rakovszky István, a nemzetgyűlés elnöke javaslatára Prohászka Ottokár vezetésével egy – Gyömörey György, Patacsi Dénes, Szijj Bálint és Ugron Gábor részvételével létrejött – küldöttség indult Horthy Miklóshoz, hogy a megválasztott kormányzót a nemzetgyűlésbe hívja a törvényes eskületételére. Horthy a Gellért szállóból érkezett az Országház épületébe.
Mielőtt a nemzetgyűlés előtt megjelent volna, jelezte a kormányzó jogkörét is szabályozó 1920:I. tc. néhány pontban történő megváltoztatásának, ezzel a kormányzói jogkör kiszélesítésének szükségességét. A törvény a jogkört az alábbiakban szabályozta: „A nemzetgyűlés által alkotott törvények szentesítés alá nem esnek: azokat a kormányzó legkésőbb hatvan napon belül kihirdetési záradékkal és aláírásával látja el. A kormányzó a kihirdetés elrendelése előtt – indokainak közlésével – a törvényt újabb megfontolás végett egy ízben visszaküldheti a nemzetgyűléshez. Ha az így visszaküldött törvényt a nemzetgyűlés változatlanul fenntartja, a kormányzó azt 15 napon belül kihirdetni köteles.”
A kormányzó a nemzetgyűlést nem oszlathatta fel és nem is napolhatta el, a végrehajtó hatalmat kizárólag a nemzetgyűlésnek felelős minisztérium által gyakorolhatta, a hadüzenet vagy békekötés kérdésében csak a nemzetgyűlés előzetes hozzájárulásával dönthetett.
A nemzetgyűlés elnökének fejléces levélpapírján rögzített feljegyzés szerint – amelyet az elnök mellett tizennégy vezető politikus írt alá – „a pártok vezetői megegyeztek abban, hogy 1920:I. tc. 13. §-ban foglalt házfeloszlatási jogot revízió alá veszik oly értelemben, hogy a kormányzónak a korlátlan házfeloszlatási jog biztosíttassék, éppúgy revízió alá veszik a 14. § második bekezdését.” (levéltári jelzet: OL K 589 I.A.8.) Ez utóbbi törvénycikk a kormányzó felelősségre vonásának módjáról szólt. 1920 augusztusában, az 1920:XVII. törvénycikkben meg is történt a kormányzói jogkör első kibővítése, megadva – ha bizonyos kötöttségek mellett is – a nemzetgyűlés elnapolásának, berekesztésének és feloszlatásának jogát.
A nemzetgyűlés ülésén Huszár Károly miniszterelnök törvényjavaslatot nyújtott be, amely Horthy Miklós kormányzóvá választásának rögzítése mellett a kormányzó tiszteletdíjáról is rendelkezett. A tiszteletdíj megállapításának kérdését előző nap a minisztertanács tárgyalta, ahol nem túl magas: 3 millió koronás – 60 ezer svájci franknak megfelelő – összeget határoztak meg a kormányzó költségeire. (Mint elhangzott, a német kancellár 20 millió márkát kapott akkoriban, Kossuth Lajos tiszteletdíja 1849-ben pedig 200 ezer forint volt.)
A közmegegyezésen alapuló kormányzóválasztás „sajnálatos szépséghibájaként” jegyzendő fel az a körülmény – ahogy ezt Gratz Gusztáv politikus és történetíró megfogalmazta – , hogy a választás katonai részről „túlbiztosítással” – az Országház kordonnal történő elzárása, a képviselők szabad mozgásának korlátozása, illetve az ülésterem fegyveres felügyelete mellett – folyt le, amelyet a nemzetgyűlés elnöke és a miniszterelnök is aggályosnak talált. E zavaró és szükségtelen intézkedések ellenére a választás a várakozásoknak megfelelően általános helyesléssel találkozott a közvélemény részéről. Példaként Szeged város a választás másnapján, 1920. március 2-án küldött üdvözlő táviratát közöljük.
A kormányzó megválasztásával az alkotmányosság helyreállt Magyarországon: volt általános választójog alapján összehívott parlamentje és pártokon felül álló államfője is, az ügyek vitele rendben megkezdődhetett. Érdekességképpen jegyezzük meg, hogy a kormányzóválasztás másnapján Huszár Károly miniszterelnök arra vonatkozó javaslatot nyújtott be a kormányzónak, hogy a hosszan húzódó „politikai válság” megoldása érdekében – meghatározott sorrend szerint – folytasson tárgyalásokat a pártvezetőkkel és más meghatározó politikusokkal. Mivel Horthy a javaslatot elfogadta és az iraton látható a tárgyalások percre pontos beosztása, a kormányzó első hivatalban töltött napjainak munkarendjét – legalábbis részben – megismertük.
forrás: Klettner Csilla |
