 Monoron, ahogyan tavaly is, a Jobbik Magyarországért Mozgalom Monori Alapszervezete meghívására gyűltek össze az emlékezők. A szervezőkön kívül megjelentek a helyi társadalmi szervezetek képviselői, több önkormányzati képviselő, a történelmi egyházak helyi tisztségviselői is. Az első világháborús emlékműnél a Himnusz éneklése után Lendvay Endre elnök köszöntötte az elmúlt évekhez képest szép számmal összegyűlt hallgatóságot, majd Vladár István református lelkész vette át a szót. Igei szolgálatát kiegészítette a háborús vérveszteségekről szóló adatokkal, majd imádsággal, illetve áldáskívánással adta át a helyet a koszorúzásra, gyertyagyújtásra.Ezután átvonultunk a II. világháború katonai és polgári áldozatainak emlékművéhez. Itt Paszternák Tamás római katolikus plébános szolgált. Beszédében kiemelte, hogy senki sem születik hősnek, hanem azzá válik az ember, amikor olyan döntést hoz, mikor saját érdekeit alárendeli egy nagyobb, célnak, akár szent céloknak is, legyen az a család, a nemzet, a Haza, vagy épp Isten ügye!Itt is elhelyeztük az emlékezés jeleit, majd a rendezvény a Szózat, majd a Székely Himnusz éneklésével zárult.
 Ezután egy kis kötetlen, de mégis vezetett sétára invitáltam a jelenlevőket a református temetőben lévő monori hősi halottak sírjaihoz, síremlékeihez. A velünk lévő gyermekhad segítségével gyertyát gyújtottunk a teljesség igénye nélkül, a jobban megközelíthető sírokon. A II. világháborúban elesett Bajári Károly, ifj. Búzás János, Dajka Ferenc, s fivére Dajka József, Fejes Imre, Leé László, illetve P. Kovács Mihály síremlékeinél álltunk meg néhány percig. Itt derült ki, hogy mennyire nem csak száraz nevek a vésett sorok, hanem bizony az egyik sírnál az egyik résztvevő vette át tőlem a szót, és saját nagyszülei tragédiáját osztotta meg velünk, mert -mint kiderült - nagyapja neve szerepelt a síron!
Az I. világháborús síremlékek közül Bicskei Sándor, Kéri Sándor, Somodi Sándor, és Turi András síremlékeinél álltunk meg emlékezni.
Turi András sírját nem kis büszkeséggel mutattam meg az érdeklődőknek. Erre a sírra ugyanis egyik jó barátom, Bokros Károly hívta fel a figyelmemet, mint megőrzendő honvédsírra. Ekkor még egy bozóttal benőtt sír volt, ferde kővel, olvashatatlan szöveggel. Senki sem tudta, hogy I. vh-s hősi halottat rejt a hant. Azóta, kérelmemre, ez a sír már védett státuszt kapott a temetői nyilvántartásban. Márciusban a Magyar Honvédség hadisírgondozó szaktisztjét kísértük végig a temetőn, aki megtekintette, majd fényképes nyilvántartásba tette ezt a sírt is. Vasárnap reggel pedig feleségemmel, Szőnyi-Tóth Milénával tettük rendbe a sírt, és környékét legalább annyira, hogy nyugodt szívvel látogathassuk meg az emlékező monoriakkal. Köszönöm feleségemnek a kitartó, bár hálátlan munkát, és azt, hogy még mindig elviseli az ilyen irányú agymenéseimet!
A felajánlott virágokért pedig Szabó László virágkertészt illeti a hála, aki már a sokadik, általunk rendbe tett sírra adományoz élő virágokat.
A temetői séta végén, mikor elköszöntem a kitartó érdeklődőktől is, úgy éreztem, hogy a mai megemlékezés nem csak egy kötelező kör volt, amelyen azért vesznek részt, mert pozícióban vannak egy szervezetnél, vagy épp az önkormányzatban. A síremlékeknél pedig nem pátoszos távolba révedés történt. Nem.
Itt most emlékeztünk. Hőseinkre, őseinkre, az előttünk járókra. Azokra, akiknek áldozatvállalása, kitartása, hősiessége a mai napig kihat, hiszen családjaik révén nevük ma is jelen van. S akarva, akaratlan, de így lesznek a mi életünk formálói is. Példájukkal, útmutatásukkal, szolgálatukkal, s halálukkal is.
Emlékezzünk rájuk akkor is, ha nem kötelez rá semmi törvény, sem társadalni nyomás!
Istennek dicsőség! A Hősöknek tisztelet! Az emlékezőknek pedig köszönet!
vitéz Szőnyi Attila
|
A Vitézi Rend Kelet-Pest megyei részlege 2016. május 29-én, május utolsó vasárnapján Monoron emlékezett meg a vérzivataros XX. század magyar hősi halottjairól. A Hősök Napja nèlkül ezek az emberek sajnos csak iratokban jelentkező statisztikai adatok lennének, mint ahogy a társadalom nagy része így is tekint rájuk. Sokak számára csak arc nélküli nevek ők megkopott, s okafofgyott régi emlékműveken! S mese számukra minden családi legenda, nem pedig személyes tragédia, mert, ahogy mentegetik magukat -"felfoghatatlanul régen volt az az idő! " 
