|
Szomorú apropója van a mondanivalómnak, hiszen barátunkat, bajtársunkat Lizicska Józsit búcsúztatjuk most. Jómagam idestova húsz éve ismertem őt, ami majd’ egyharmad része életének. Az eltelt évek alatt barátok lettünk. Ami összekapcsol bennünket, az nem más, mint a jelenlévők többségével is hasonló szoros köteléket alkotó ló és lovaglás szeretete, művelése. Azt hiszem, keresve sem lehetne szebb közös pontot találni, mint ezt az őseinket is végigkísérő kapcsolatot azzal az állattal, amely hűséges társként szolgálta az embert örömben, bánatban, dicsőségben, fájdalomban.
Megszámlálhatatlan közös élmény, és kaland fűződik a lovagláshoz, amelyben mind ott szerepel Józsi barátunk is. Az idő múlásával megkopnak az emlékek, de egy - egy jellemző gesztus, hanghordozás, mondat örökké megmarad mindenkiben, amikor visszagondol rá.
Amikor elveszítünk egy hozzánk közel álló embert, óhatatlanul felmerül bennünk, hogy vajon elég időt töltöttünk-e vele, megkérdeztünk, megbeszéltünk-e mindent, amit akartunk, mert ez után már nem lesz rá mód. S legtöbbször arra jutunk, hogy nem; lehetett volna még többet együtt lenni a másikkal, erről is, arról is beszélgetni még.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azok az emberek, akik fontosak nekünk, örökké itt lesznek velünk. Ezért is érint bennünket fájdalmasan, ha egy jó ismerőstől, baráttól búcsúzunk, különösen akkor, amikor tudjuk, hogy élhetett volna még. Mindez arra tanít bennünket, hogy becsüljük meg az időt, ami itt a földön megadatik nekünk, éljünk teljes életet, használjuk ki minél jobban emberi kapcsolatainkat, hiszen nem tudhatjuk, mikor jön el majd a mi időnk.
Az égi lovasok néma serege új taggal gyarapodott, Lizicska bajtársunk is csatlakozott hozzájuk. Hargitai Jóska most már nincs egyedül, együtt tudják róni a mennyek végtelen mezőit.
Adózzunk most egy perces néma felállással bajtársunk emlékének!
A világ üresebb lett nélküle. Őrizzük őt meg hát szívünkben!
Végezetül hadd búcsúzzak tőle egy ősi kelta áldás soraival, amelyet a hozzám közel állóknak szoktam mondani, mikor utolsó útjukra indulnak:
„Legyen előtted mindig az út,
Fújjon mindig hátad mögül a szél,
Az eső puhán essen a földjeidre,
A nap melegen süsse arcodat,
S míg újra találkozunk,
Hordozzon tenyerén az Isten!”
Kékesi György
|
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy vitéz Lizicska József nemzetes huszár bajtársunk rövid, ám súlyos betegség után csatlakozott a lovasok égi seregéhez.
